Magyar Planétás

Három aprócska szó: égi, jel, kép, - mégis a teremtett világot hordozza magában. Egyrészről a lélek égi világát, a lelket befogadó mennyei lakhelyet és annak manifesztálódott, anyagba sűrűsödött másáként, a testet befogadó földi létezés jelekbe sűrített képi világát.  E kettő, a teremtés egylényegűségének két, egymást tükröző arca: ég és föld, fent és lent, kint és bent...

Azonos belső törvények, azonos építőelemek által létrehozott isteni remekmű. Ám az aprócska szavak mögött megbúvó mélységes tartalom, az emberi létezés polaritásának legfontosabb eredőjéhez vezetnek: jel és képe, Isten és képmása, ember és teremtménye. S miközben az égi rendezettség, az isteni teljesség maga a tökély, addig ahová az ember beteszi a lábát, s rosszul értelmezett én-tudatát - ennek következményét: az öncélú akaratát -, ott e paradicsomi tökéletesség, a teremtői rend bomlani kezd. És ettől, vagyis az élet benső szervezőerejétől, annak összefüggésrendjétől eltávolodva, az egyensúly megbillen, az arányok eltolódnak, s a maga az ember és az általa létrehozott világ is rendetlenné, rend nélkülivé válik. Bomlásnak indul.
Itt tartunk most közös emberi sorsunkban.

A széthullás hagyományt tipró, modern világát azonban csak az éli át egészségben, boldogságban, kiteljesedetten, a személyes és közösségi nehézségeken felülemelkedve, aki az élet benső szervező erejét, az égi jelek kozmikus törvényeit képpé, jelképpé formáló gondolkodásmódját képes átültetni sorsának legapróbb részleteibe. Ezt a mindent átható, tehát univerzális műveltséget, az élet belül, szervesen felépülő erejét varázsolja életébe. Azt a kozmikus rendezettséget, mely nem emberi eredetű. Isteni. Az ember csak érzékenysége, tisztasága, emelkedettsége, fogékonysága által képes képi látásmódja, jelképei révén leképezni azt.

De miféle jelentésre gondol az anyanyelvünk, amikor a "Jel-kép" szót használja?

Azt az egyszerű, mégis a mindenségről árulkodó tényt: hogy jelentése van a képnek. Nem is akármilyen, hiszen a jelkép az ember számára használatos évezredes üzenőfüzet, amelyben a mindenkori teremtmény, az adott kor embere, a kozmikus rendet felismerve, az ég jeleit formálja képi üzenetté. E szimbólumok összességéből rajzolódó rendszer valójában - mivel nem emberi eredetű - magas távlatokat nyit a kutakodó elme számára. Ennek művészetté varázsolása a szakrális formarend: az az egymásra épülő, spirituális összefüggésekből álló képnyelv, amely az embert minden lépesekor figyelmezteti a teremtett világba való beletartozására. Figyelmeztet az egyűvé tartozásra, az ember, valamint szűkebb és igen távoli környezetének szervesen összefüggő egységére. Ezért a szakrális jelkép nemcsak harmonikus mintát hordoz, hanem ennek eredőjeként ősi, beavatotti tudást.
Jelentést.

S mivel e jelentés a természet törvényeiből ered, ezért annak működése hatja át magát a jelképet is. Vagyis működtet. Kozmikus erőt, életenergiát.

A magyar anyanyelv szeretetnek "becézi" az ötödik elem, a Szer-elem, e szerte szét sugárzó, éltető energiáját. Ha tudunk róla, ha nem, működésbe hozza belső, lelki- és ezáltal a közös őstudáshoz kapcsolódó tudatfolyamainkat, ennek következményeként, tükreként, leképeződéseként pedig a testünket, azaz a belső szerveinket működésbe hozó láthatatlan energiaáramlásokat, testi örvényléseket is. Csakúgy, mint a kozmoszban. Isteni eredetű, szerves erőt sugároz akkor is ha értjük, s akkor is, ha bagatellizáljuk jelentését. Ha emberi világunkban tudatosan élünk vele, vagyis jelképeink kinyilatkoztató, megnyilvánuló jelentését szent térben, szent időben keltjük életre, s ezáltal hozzuk mozgásba, akkor életünk sokszoros segítő erejévé, szerves részévé válik. Ha mindennapjaink apró-cseprő dolgait tudatosan alakítjuk hozzá, akkor egyenesen árasztja a kozmosz éltető erejét, kiemelve ezzel az embert az ösztönlény világából.

A jelképi gondolkodás és látásmód tehát olyan kód, amellyel a tudatosan kereső lélek visszatalál önnön eredendő egységéhez, saját belső lényegéhez: Istenhez. Ez pedig nem más, mint visszatalálás a Képmás Énhez. Mert aki veszi a bátorságot, a célirányos akaraterőt, a kitartó belső munkát, hogy lefejtse magáról az adott kor öncélú, emberek által elferdített, az egyén akaratát szolgáló, ám Isten előtt hazug koreszmék feleleslegesen rárakódott torzképét, az az ember eljut legbelső, tiszta magjához, saját magához, önmagához. Fénylő isteni képmásához érve, az egyre tisztább kép által lelke a  Teremtőjéhez ér el.
Erre képes a jel-kép.

Jelenléte minden emberi korban más és más funkciót töltött be. A Teljességgel kapcsolattartó mágiától kezdve, a mindennapok funkciójába való tárgyiasuláson át, a hagyományba ágyazódáson keresztül, a valós mondandóját elveszítő társadalmi megszokásba való megkövesedésén át, legvégül a deszakralizált bagatelizációig sokféle szerepkört teljesített be az emberiség fejlődéstörténetében.

A ma embere számára, óriási lehetőség a jelképekhez való igazodás! Mert ezzel az igazodással, a jelkép idéz. Megidéz olyan erőket, melyeket mára az ember elfelejtett birtokolni. Pedig ezekkel az isteni erőkkel a tudatos ember igáz is. Olyan belső mozgást idéz elő, amely mint egy láthatatlan gyeplő megfékezi a rendből kiszakadt, öncélúságot. Mert éppen ott tart a világ, hogy akkora a téves gondolatból, az idejétmúlt megszokásokból, a félelemből és tudatlanságból, az ellenszenvből és az önérdeket szem előtt tartó cselekvésből az ember tiszta, eredeti Fényére rárakódott szenny, hogy most lehet igazán látványosan levetkőzni a rosszat. Itt az idő, hogy az emberiség egészének tükörképét megnyilvánító külvilág széthullását az ember tudatosan megelőzve, az égi rendhez tiszta, értő tudattal emelkedve, először önmagát szedje darabjaira. Majd az elrontott darabokat, az égi igába hajtva az Igazhoz igazítsa. S ha ezzel az igazítással tudatfolyamainkban "megelőzzük" az idő kényszerítő áramlásának tomboló energiáját, úgy mi magunk megyünk a történések elébe. Így nem a nyomasztó külvilági erők rombolásának elszenvedőivé válunk, hanem meglovagolva a kikerülhetetlen változás világi történéseit, annak zabolátlan erőit helyes igába fogva éppen ezek az átalakító jelenségek válnak majd életünk rendezett irányba terelésének segítő eszközeivé.

S ha mindennapjainkat és jeles napjainkat, e régen jól ismert, majd elfeledett, mára pedig elhazudott, mégis mindennél fénylőbb kozmikus rendhez, a tudáshoz igazítjuk, valóban Új embert alkothatunk magunkból. S amikor itt tartunk már, értjük majd az alapszimbólumok metafizikai üzenetét, rájövünk arra is, hogy mindaz, amit eddig az öncélú, világi érdekek mögött megbúvó széthúzó energia természetfölöttinek titulált, az maga a természetes. Minden más csak emberi félelemből, tudatlanságból fakadó gőgből szült hamisítvány... S éppen ez a folytonosan forgó, örvénylő rend a valóságos, amely átszövi a mindenség külső-világi és belső-lelki régióit, a természet körforgását, s ezzel párhuzamosan a testünkben zajló körforgást egyaránt.

Nos, itt az idő kinek-kinek magában felismernie ezt a magasabb rendű rendszert, s nap, mint nap, ápolni a jelképekből sűrűsödő hagyományt! Mert ez a természetes. Csakis ez az igaz, s mivel igaz, isteni eredetű, a Teljességet hordozza magában. Éppen ezért mindaz, ami belőle születik, az gyönyörködtet. Gyönyörködteti a szemlélő szemet. Mert e rend leképeződése a tárgyiasult, anyagba sűrűsödött forma szépsége a világmindenség harmóniájából, egyensúlyából, tökélyéből származik. S e tökély anyaggá formálása, megmintázása, lefestése, meghímzése, dallammá pengetése maga a szakrális művészet: a természet igazsága, az ember igazsága, a művészet igazsága. Mert ami igaz, az szép is.

Ehhez a magasabb rendűhöz kapcsolódni, ezzel egyensúlyban állni, ezzel harmonikusan együttműködni valójában a művészet örök törekvése kell legyen! Csak ez terem igazat, s csak ez lehet az egyént és a közösséget boldogító, gyarapító, üdvözítő kultúra. Csak ez szolgálja az egyes ember és a közösség felemelkedését a lehúzó, értékvákumban sínylődő jelenkorban. Az igazságot pedig csak ez az egységes, összefüggő, egészséges, azaz az élet minden egyes elemét az Örök Rendbe ágyazódó, művészetté nemesült tudás szolgálhatja.

E tudás használója, hordozója a szakrális művész, ki a kozmikus jelképi formát - mint egészet - saját magán, mint részen átcsöpögtetve, átizzadva szolgál.
Mert e különös teremtmény, tudatos, vagy öntudatlan módon, a festőállvány előtt állva, bicskájával az anyagot farigcsálva, vagy apró tűjével jelek sokaságából mintát öltögetve az évezredek alatt átöröklődő cselekvéssorhoz igazítja magát. S az ember minél többször igazítja lélkét, s ennek okán cselekvő erejét a kozmikus Rendhez, annál mélyebbre jut törvényeinek felismerésében.

Egyszer csak rájön, hogy miközben egy művet hagy maga után, belső egyensúlya megteremtésén is munkálkodik. S minél többet dogozik önmaga belsejének egyensúlyba hozatalán, megszépítésén, egyszerre a megmintázott égi jelkép megnyitja magát, s feltárul a legmélyebb jelentése: a védelem. Az isteni védelem maga. Így a művész már nemcsak önmaga teljességének védelmében, hanem a művet körbeölelők, a közösség védelmében is munkálkodik.

Ez a szakrális művészet lénye: a létezés törvényeire alkotott  mű, mely világnézet. S ha ez a szakrális mű, működésbe lép, összekötőjévé válik a poláris élet széttagolt kétféleségének: a testi létezés időhöz kötöttsége és a lélek időfelettisége között. Így az emberben létező Fél-elem, a félelem, a jelképek óvó, védő, egységesítő és egyesítő közegében feloldódik.
         

Egésszé válik...

          A ma embere csak úgy élheti túl egészségesen a jelenkort, ha ki-ki a maga tehetségével, tudásával, szakmájával - jelen esetben művészi gondolkodásmódjával -, látásmódjával, jelképekben gondolkodó, jelképeket megidéző lélekké válik. Mert a ma identitás-háborújában csak a magasabbrendűt értő és azt tudatosan működtető, annak minden szerves elemét, életének minden területére átültető, mindennapjait és jeles napjait aköré szervező egyes ember és közösség maradhat csak egészséges. Ezáltal egységes.

És ez az egység csak akkor jön létre, ha tiszta az ember egyéni önmeghatározása, s ennek vetületeként, tiszta egy közösség önmeghatározása is. Ez maga a hagyomány.
Ha nincs közös, tiszta nemzeti identitás, akkor nem értelmezhetjük azt sem, hogy egy-egy lélek mi végre születik egy-egy nemzet ölébe? Hogy mi dolga a léleknek Földanya egy-egy sajátságos erejű, termő helyén? S milyen közösségi küldetést bízott a Teremtő a sok-sok, egy korban létező léleknek, magának a nemzetnek?

A közös identitásból fakadó jelképek feladata éppen e közös emlékezet éltető tudás. S ha a művészet nem illeszkedik a közösség, a néplélek arcához, érzéseihez, ősi formavilágához, azaz jelképeihez, akkor nem lesz képes megtölteni a profán űrt szentséggel, azaz éltető élettel sem. A magyar művészet dolga tehát kitartani saját színezetű nemzeti identitása mellett, melynek a Teremtő által szabott szerves helye, dolga, feladata van az univerzális közösségben, az emberiség közös küldetésében. A jelképi üzenetet megformáló művész pedig akkor éri el küldetését, ha a néző számára ajtókat, a lélek számára kapukat nyit meg a magasabbrendű felé, feltárva ezzel a magyar néplélek évezredes titkait. Csak így, csak ezzel a folytonossággal lehet a profán űrt emberséggel megtölteni.

Kedves Mária és Miklós, tisztelt művész hölgyek és urak!

A magyar kultúra mindig is őrzője, védelmezője volt e mágikus hagyománynak. E világlátásból és gondolkodásból fakadó szakrális jelképek ápolása és továbbadása, újra és újra, más és más köntösben való felhasználása olyan kincs, amelyet a nemzedékről-nemzedékre öröklődő tehetség, leleményesség, játszi-kedv gördített tovább az idők során.  E képi anyanyelv mivel belülről fakad, a lélek nyelvét, a lényeg elvét, a teremés erejét hordozza.

Aki ecsettel, kanállal, tűvel, koronggal, azaz kézzel hozzányúl ehhez az anyanyelvhez, annak célja kell legyen, hogy az anyagba sűrűsödött lélek, a testbe született ember a tisztánlátását megőrizze. Hogy az ember ne veszítse szem elöl a Rendet! Hogy az egyént és a közösséget, az alkotót és befogadót a létezés örök és transzcendens arcára figyelmeztesse. A művész célja az kell legyen, hogy az Égi jel, képpé váljon! Mert a művészetben való szakralitás, az isteni tökéletesség és harmónia megnyilatkozása. Ez pedig nem más, mint az emberiség mélyről jövő ősmegnyilatkozása, mely utat nyit a szent, az örök és az igaz felé. Így válik a mű élvezete mágiává, beavatássá, teremtő erőt hordozó varázslattá.

Isten éltesse a varázslókat!

Wieber Orsolya
Makkosmária, 2015. Decemberében