Magyar Planétás

Az élet csírája

Miért épp a parányi tojás vált a világ, s a teremtés szimbólumává? Hiszen kicsiségében is képes a világegyetem nagyságát, az élettelenből élőbe való átmenetét, az örök élet, az újjászületés megfejthetetlen rejtélyét, az emberi ésszel föl nem foghatót, az Istenit jelképezni.

Az apró, s törékeny tojás, csakúgy, mint a várandós édesanya boldogságát oltalmazó anyaméh "tojásformája" magában rejti a titkot, a születés, a teremtés titkát. Hiszen kicsiny belsejében óriási erő lakozik, maga az élet. Így vált az életet hordozó csíra jelképévé, melynek jellegzetes formája a kozmosz, a világmindenség lenyomata. S egyben utal a természet állandó körforgására, a születés-elmúlás ismétlődő folyamataként a tavasz legfontosabb üzenetére, a természet újjászületésére, az életfa sarjadására, a madarak fészekrakására, az élet magasabb rendű, egyre fejlődő spirális körforgására.

Világtojás...

A teremtésmítoszok nagy csoportja a világ keletkezését, mint a tojásból való megszületést írják le. Ez maga a világtojás, melynek fontos mozzanata a tojáshéj kettéválása. A felsőrész jelképezi magát az eget, ennek tartalma a tojássárgája, azaz a férfias minőségű Nap, az éltető erő szimbóluma.

Ennek kiegészítő párja a női minőségű alsó rész, mely az Anyaföld jelentését hordozza magában, a tojásfehérje pedig, magát a Holdat idézi.

A Keresztény mitológiában a héj az Ószövetséget, a belseje pedig az Újszövetséget szimbolizálja. Vagyis Ég és Föld, Isten és az Ember, Nap és Hold, a szellem és az anyag kiegészítő párjai. Magát a Mindenséget, azaz életünk kettőségét, a férfit és a nőt, a meleget és a hideget, a sötétet és a világosságot, szárazat és nedveset, azaz létünk legfontosabb törvényét, a polaritást hordozza magában.

A magyarság díszítő ösztöne

A tojásfestés eredeti, tojásírás elnevezése, valamint a magyar nyelv képírás, képíró, íróka szavai, egyazon ősi világmodell írott, azaz rajzolt emlékét őrzik. Írókázó őseink még tisztában voltak az általuk használt jelképek írásszerű jellegével, s éppen a székely rovás bizonyítja, hogy ezen ősi világkép jelképrendszerét használja írásjelek formájában. Ez a világkép pedig, egy a világ közepén elterülő őshazának idealizáló "térképe".

Mítoszainkban, népmeséinkben, mondáinkban, valamint népi képzőművészetünkben mindmáig nyoma maradt a világ közepéből "kinövő" világhegynek, azaz az eget-földet összekötő tartóoszlopnak, a Világfának.

De megjelenik a szárazföldet körülölelő világtengernek, illetve a magközpontból, a világ köldökéből fakadó négy szent folyónak, és a világ négy sarkát, a négy égtájat jelölő fának, hegynek a mása. Mindez hűen tükrözi, hogy az egyazon szakrális és kulturális középpontból szétrajzó népek - így nemzetünk is-, magukkal vitték az ősi édenkert, a Bibliában is megjelenő Paradicsom "térképét", s jelképrendszerükben fölhasználták, sőt a történelmi "radírgépezet" ellenére megőrizték ősiségük bizonyítékát.

Vizuális "jókívánságok"...

A régiek még hittek egy jel mágikus, teremtő, bajelhárító erejében. Díszítőművészetükben ezért a teremtett világ üzenő rendszerét használták föl arra, hogy kézzelfogható, érezhető kapcsolatot teremtsenek égi, s földi világ között. A kerek évkör rendre eljövő feltámadása után ajándékba adott hímestojás is a teremtés újbóli folytatására, a világ alakításában való részvételre, a családalapításra, a gyermekek nemzésére szólította fel a megajándékozottat.

De Égi áldást kértek a tavaszi vetés bőségére, az állatok termékenységére, azaz minden földi dolgok megsokszorozódására, szaporodására is.

Amint azt Zsigóné Kati, tojásíró népi iparművész mondja, nem történt más, hogy a felrajzolt vizuális kívánsággal - híve a jel mágikus erejében-, máris jobbra fordította sorsát maga a rajzoló, s általa a szeretett személy.

Régi szokás szerint nemcsak a lyányok adtak hímes tojást a fiúknak - mely termékenységi varázserejével vált szerelmi ajándékká -, de régente az újszülött gyermeket először a körösztanyjához vitték a szülők, akitől egy tojást kapott a gyermek, hogy éppoly szép, erős, s kerek legyen.

"Beszédes" tojáshímek...

A tojáshímek bőbeszédű motívumai az égi birodalom földi megtestesülését, vonalhálós rendszere az égglóbusz rajzolatát adja.

Az "öves" minta, mint az Égi egyenlítő a tojást -csakúgy, mint az embert-, alsó és fölső, fizikai és szellemi, földi és égi, emberi és isteni részre tagolják.

A "főkörök" negyedekre osztják az alakzatot, melyek a naptári fordulópontokat (napfordulók és nap-éjegyenlőségek) illetve az égi-földi sarkokat jelölik.

A tojás öt és nyolcágú csillagokkal díszített "egyenlítőjét" keresztező zöldágacska, amolyan tájoló keresztként működik.

Az úgynevezett forgórózsás rajzok a világmindenség, a Nap, a természet, s benne az emberi élet körforgását szimbolizálják középpontból kiáradó döbbenetes erejükkel. A babarózsa, tubarózsa, pünkösdi rózsa, a tavasz, a bőség, a szaporaság, s a szerelem vénuszi jelképe.

Az Istenlétrás, rákfarkas, motívumok szakaszoltsága (hét és kilencfokú létrája), az égi világba vezető lajtorját jelenítik meg.

A szintén középpontból kiinduló kacsos, zöldágas rajzolatok fent idézett négy szent folyót, valamint a földi négyességet (négy égtáj, -évszak, -elem) szimbolizálják, melyek a világfát, az eget földdel összekötő tartóoszlopot, a Tudás fáját -amelyből Krisztus keresztfáját is ácsolták-, jelképezi. Így válik az élet fájából, a halál fája, mely végérvényesen egy új élet reménységét adja. Így lészen a tavasszal sarjadó fa, az örök fejlődés, a folytonos megújhodás, az örök élet, s örök tavasz szimbólumává.