Magyar Planétás

A természet körkörös forgásával az Anyatermészetre hangolódó emberéletünkön is lenyomata van a sötétedő órák, s a megrövidült nappalok fényt, csillogást, melegséget, éltető tüzet áhító misztikumának. A régiek - akik természetes módon élték át a kozmikus rend és az emberélet misztikus egybetartozását - a Karácsonyt megelőző sötétség havában, e „sötétség adta szorongás” lélekindító időszakában, azaz az adventi várakozás óráiban elmélyülten vártak az életet garantáló, rendre újjászülető Fény, a kereszténység Fény fiújának, Jézusnak az emberi világba való megszületését. Óhajtották az istenes élményt...

Így vált a december 21-i, téli napfordulatot követő harmadnapra, azaz Karácsonyra megszülető Fény áhítása, az adventi várakozás négy hetes, misztikus időszakává.

 „Köröszt”

-  avagy a kör-osztó kereszt jelképe

Régi hagyomány Advent első vasárnapjára adventi koszorút készíteni, majd az ezt követő piros betűs vasárnapok elcsendesülő óráiban, a zöldellő koszorún mindig egy-egy gyertyával többet meggyújtani.

A kört formáló koszorúősi, egyetemes, kozmikus jelkép.

Körkörös alakja, az Élet állandó körforgását, 

a természet rendjét, az évkör járását, 

a Nap égi Zodiákuson való tovahaladását,

körkörös mozgását szimbolizálja 

ősidők óta az ókori népek kultúrájában.

A kör tökéletességet formázó alakja, az Isten által teremtett világ tökéletes, precíz, kerek egészét jelképezte a régiek mitikus hitében. Az adventi koszorú körívet formáló örökzöldzöld lombja pedig az ember egyetlen, örök, valóságos részével a lélekkel, vagyis az Örök Élettel áll szimbolikus kapcsolatban.

Ezt a Teljességet jelképező örök kört

osztották fel négyrét a régiek, 

a földi négyesség

- a négy égtáj, a négy évszak, a négy földi elem,

s a négy Evangelista - mintájára. 

Ez a földi négyesség,

a „sarkosság” jelképezte

- az esztendő napfordulatainak és nap-éj egyenlőségeinek –

a kereszt osztatát,

s a négyességgel jelölt földi világért

életét feláldozó Krisztus kereszt szimbólumát.

A körívet zöldágakkal keresztező, úgynevezett körbeírt, vagy kör-osztó kereszt, ahogy a régi magyarok mondták, köröszt „végein” méhviasz gyertya állt, amely az örök élet fényét szimbolizálta őseink máig ható hitében. 

A körön átívelő kereszt közepén pedig, égő csipkebogyó jelölte a forgástengelyt, az Isteni középet, amelyből sugarasan árad ki Isteni akarata és teremtő ereje, amely egy soha meg nem álló, a földi életet életben tartó világkerék. E mindig újjászülető körkörös mozgást a Nap atya folyton folyvást forgatja, hogy teremtő erejével a földi világ, a földi idő és az emberélet meg nem álló kerekét soha senki meg ne állíthassa...

A pirosban izzó, csipkerózsa-közép 

egyben ki is jelöli az Istenvárás mágikus pontját,

Karácsony szent pillanatát, 

ahol az Isten fia,

az Ember fiaként

belép az emberiség világába. 

A képbe rejtett jelek, az ősi jelképek beszédesek.  Ám nemcsak mesélnek egy nép, egy népszokás, egy ünnep naptári elhelyezkedéséről, s ebből adódóan a régi ember egyetlen tájékozódási pontjának, az égboltnak a fénylő képéről, de mesélnek eleink hitvilágáról, az Életet fenntartó és újra és újra újjáteremteni tudó szerves kultúrájáról is.

S amint a jelkép szó mondja,

jelentése van a képnek...

 Mégpedig mágikus jelentése, 

ezért a ház,

amelyben megjelennek a szent jelképek, 

ott azok nemcsak az Istennek szentelt élet szimbólumává, 

de az Élet erőforrásává is válnak!