Magyar Planétás

Az ősi írás sorstragédiája...

Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömör és Kishont vármegyék táblabírája 1816-ban fordította magyarra a Szilassy család levéltárában őrzött, Szent István korabeli, Vatikáni rendeletet, mely így szól:

".Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar papság által használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra pogány írás megszüntetődjék és helyébe latin betűk használtassanak. A papság azok használatára jutalmazás mellett betanítassék és a pogány írástól, valamint tanításától papi állásának vesztése mellett. eltiltassék. Továbbá, az egyházakban található pogány betükveli felírások és imakönyvek megsemmisítessenek és latinval felcseréltessenek. akik régi pogány iratokat beadnak, 1-10 dénárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig, tűzzel vassal pusztítassanak el, hogy ezek kiírtásával a pogány vallásrai emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék."

Míg Európa más népei csak a kereszténység felvételével jutott el saját írásbeliségéhez, addig nemzetünk -amint ezt e korabeli okirat is bizonyítja -, a magyarság a latin írás előtt már saját írásbeliséggel rendelkező, művelt nép volt. Sőt, eleinte magyar papság is imakönyveit és iratait az ősi írással rótta és használta.

A Szent Istváni idők után a rovásírás, amolyan titkosírásként a nemesi udvarokban élt tovább, s újbóli felvirágzása a reneszánsz és a humanizmus idején következett be. A magyarságon élősködő, Habsburg érdekek azonban ismét megfojtották, s képjelei egyrészt visszahúzódtak Székelyföldre, a Kárpát-medence más részein pedig, a népi díszítőművészetben élt tovább.

Az aranykor üzenete: a magyar írás

 "Aki a székely-magyar írásjelek eredetét nem ismeri, szinte semmit sem tud a magyarok korai történetéről, szellemtörténetéről, néprajzáról, államrendjéről, az egyes ember és a közösség gondolkodásmódjáról"- írja a kiváló írástörténész Varga Géza.

S valóban, jelképeink ősisége, gondolatgazdagsága, egysége, rendszere és alkalmazása a magyar őstörténetről beszél, titkait feltárva pedig az emberiség közös őstörténetére utal.

(A gyakran elfogultsággal vádolt magyar tudósokon túl, mindezt előkelő, külföldi tudományos körök is kellő régészeti bizonyítékkal támasztják alá.)

Az antik ember az Isten által teremtett világ gyermekének tekintette magát, így kultúráját a Teremtővel és az Ő alaki megnyilvánulásával, a természettel folytatott párbeszéd által alakította ki. Jelképeiben, a világban uralkodó isteni rend világmodell formájában jelenik meg.

A magyar jelképek, és az azt nyelvileg leképező magyar rovott írásbeliség megértése lehetetlen az ősi világmodellek nélkül, azaz a nélkül, ahogyan az élő ember elhelyezte magát az Isten által teremtett nagyvilágban. Ebből adódik hogy az antik kultúrák, mítikus történeteiben, mitológiai alakjaiban, rítusaiban azonos szimbólumrendszerből táplálkoznak.

Az ősi "f"

A székely "f", azaz Föld betűjele egy körbe zárt, körosztó kereszt, úgynevezett napkerék rajzolata. Ugyanezen jel jelzi a kínai "Föld" írásjelet, de ez a "győzhetetlen kereszt" volt a rómaiak győzelmi jelvénye, és ezt őrzi a szanszkrit "mandala", azaz világkör ábrázolás, vagy az egyiptomiak Hórusz fényisten és az őt négy égtáj szerint körülvevő négy fia, illetve a középkori domborművek és kódex-képek Krisztus ábrázolásai is, ahol világkör közepén álló Istenfiút a négy égtáj irányába ábrázolt négy Evangélista képe zárja. De megtaláljuk a magyar népművészet számtalan emlékén, templomi mennyezetkazettától kezdve, kancsón és székháton át, a cserépkályha szemig mindenütt. Ennek lényege pedig, az ősi térszemléletben keresendő.

Az antik ember önmagát-teljes joggal- a világ közepére helyezte el, arra a helyre, ahol ég és föld összekapcsolódásának helyszínén Istennel azonosulhat, ahol a legközelebb élheti át, mint Isten Képmása, mint teremtmény szerepkörét és feladatát.

Rituális tájékozódásában, a kör jelentett számára a szabad szemmel belátható horizontot, s mindennapi életében fontos szerepe volt a világ közepétől, azaz önmagától számított, minőségileg is négyféle földi iránynak, s az ebből a gondolatsorból táplálkozó négy évszak és négy elem, azaz a földi négyesség fogalomrendszerének.

Ebben a középpontban helyezte el saját magát, itt élte meg a világ szakrális középpontját, ahol kapcsolatot teremthetett égiek és földiek között, ez volt számára az áldozat helye. Ez világtengely jelenik meg népmeséink világ közepén növő világfájában, ahol a kiskondás fölmászik az égiekhez, de a magyar páros táncban is, ahol a világ tengelyét maga férfi adja, s a leány kört írva kering körülötte.

Aki az ősi magyar írás alaki és tartalmi eredetét boncolgatja, hamar rájön, hogy a magyarság népi jelképeinek tanulmányozása nélkül mindez lehetetlen. De ezen gondolatsor jelenik meg az "S" sarok, azaz a világ négy sarka, a "g" azaz ég, az "m", mint magas, azaz égbe magasodó világtengely, világhegy, világfa vonulatában is.

Az összefüggések magyarázata a magyarság egykori, ősi mítoszaiban, mondáinkban, népmeséinkben, népi képzőművészetünkben, gestáinkban, krónikáinkban is tetten érhető.

Rovásszámok

Még a múlt század végén is csikósok, gulyások kondások, pásztorok rovásfák segítségével vették számba állományukat. A rovásfába beégette a gazda a billogát, majd rávésték a legelőre kihajtott állatok számát. A rovásfán jobbról balra követték egymást a pásztorok számjegyei.  A rováspálcát az emlékezés céljára, a kölcsönadott értékek nyilvántartására használták.  A rovásfára bemetszették a jeleket, majd a pálcát hosszában kettéhasították, egyik felét a hitelező, másikat az adós kapta, így megelőztek mindenféle egyoldalú módosítást, mindent vitát.

A számok jelölése a legősibb időkbe nyúlik vissza, amikor még a két kéz ujjai szolgáltak számológép gyanánt. Az első négy szám a kéz ujjai voltak az ötös eredetileg IIIV, azaz magát a kézfejet adta, melyből csak a V maradt. A tíz a két kéz hüvelykujjának kereszteződéséből jött létre mely eredetileg IIIXIII nézett ki.

Ehhez kapcsolódik számos szólásunk is:

"Rovásra hazudik" - mondják a felelőtlen hazudozóra. Eredete a közösség életét szabályozó rovott törvényre utal.

A "Sok van a rovásán" - azt jelenti, hogy számos tartozása van, s a fent említett rovópálcára följegyzett, de nem törlesztett adósságra utal.

A "Botra beszél"- mondásunk, gonosz dolgokat mondó, kötekedő embert takar, kinek gazságai rovásbotra lettek feljegyezve.

A "Nem iszom én senki rovására"- szólásunk pedig, a rováspálcára írt tartozást jelenti.

Írókázó őseink

Írókázó őseinkre nyelvi nyomok is utalnak. Az ősi székely írás és a világmodellek szerves kapcsolatát őrzik a képírás, képíró, íróka szavaink, amelyek egyszerre hordozzák az írás, a rajz valamint az ősi világmodellek egykori kapcsolatát.

Ezt az ősi, spirituális térszemléletet őrzik mindmáig a szemet gyönyörködtető, különleges képi világgal írott húsvéti tojásaink. Írókázó, tojásíró őseink tisztában voltak az általuk rajzolt jelképek írásszerű jellegével, s hogy a székely rovásírás jelei az aranykor üzenetét hordozó világmodellek jelképeiből hagyományozódtak át, majd váltak később vallási szimbólumokká, keresztény jelképekké. Ideje volna hát meghallani az idők szavát, levetkőzni félelemből táplálkozó tudatlanságunkat, s méltó rangjára visszahelyezni nemzeti örökségünket.

Forrai Sándor szavait idézve: "A hon visszafoglalásának 1100. évfordulója alkalmából. itt lenne az ideje annak, hogy véget érjenek azon Bach-korszakbeli hazugságok, melyek kizárólag osztrák érdekeket szolgáltak: hogy Árpád magyarjai műveletlen, írástudatlan nomádok voltak. Ilyen és ehhez hasonló  hazugságokkal árasztották el a Nyugatot, ezt tanították iskoláinkban nemzedékről-nemzedékre. Az igazság pedig az, hogy olyan ősi írása van a magyarságnak, melynek jelei szoros kapcsolatban vannak valamennyi ókori írással."

(a cikk rövidített változata 2005-ben, a Képmás családmagazinban jelent meg.)