Magyar Planétás

A magyar népi műveltség pillérei - így az öltözékek is - egyszerre töltenek be rituális, vagyis ünnepi, valamint hétköznapi, azaz használati szerepkört.

Hagyományos pásztorkultúránk egyik legjellegzetesebb, egyszerre hétköznapi és ünnepi férfi viselete a suba, nemcsak a természet járásától: a téli fagytól, s a nyári hőségtől védett, hanem funkcionális szerepén túl, épp a természet szertartásos rendjét leképező, szakrális szentélyt is jelentett viselője számára.

A subát az urak és a parasztok - vagy ahogyan régente mondták -, a gúnyás pásztorok egyaránt hordták, s csupán a bőr kidolgozottságában, a viselet hosszában, s annak díszítettségében volt különbség.

Az első írásos feljegyzés 1290-ben ad hírt róla, de valószínűsíthető, hogy már a honfoglalás idején is hordták eleink. Díszes, ünnepi subákat, azonban a középkorban még királyaink is viseltek, s arról is tudni lehet, hogy Mátyás, Ulászló cseh király kíséretének száz subát osztatott szét ajándék képen.

Egyszerű, díszítetlen változataiba a szekerezők, a pusztázók, a pásztorok, míg díszesebb, hosszabb darabjaiba a falusi jómódú gazdáktól kezdve még az erdélyi és dunántúli polgárvárosok lakói is gyakorta bújtak. Egyes gazdagon hímzett darabjai oly drágák voltak -igaz, egy egész életre szóltak-, hogy a napszámosok és cselédek nélkülözni kényszerültek mindennapos áldását.

Míg a férfiak subája fehér, vagy sárgás színű, az asszonyoké barna volt. A "kétarcú" subát esőben és langyosabb időben a szőrös, hidegben pedig, a bőrös felével kifelé hordták.

Az időjárás viszontagságai elleni védelmen túl, azonban remek derékaljként, szűkség esetén földre terítve asztalként is szolgált, hidegben pedig, az izzadt ló hátára terítvén lótakaróként is használatos volt. Ha elrongyosodott, a sutban, vacokban, ólban az ágyra dobva finom takaróként is jó szolgálatot tett.

Égboltköpeny...

Szerves, népi műveltségünkben a társadalmi lét főbb ritmusképletei, mint az ünnepek és a hétköznapi teendők mindig szorosan kapcsolódtak a természet szabályrendszeréhez. Ezen természeti és társadalmi párhuzamok belső összefüggésrendje figyelhető meg a suba szabásában, mely amolyan "kis világmindenség", az égboltot mintázza.

A tizenkét cikkelyes, ünnepi suba szabályos kört rajzoló szabásmintájával, Árpádkori kör-, vagy más néven Naptemplomaink alaprajzát idézi meg.

Hasonló, szakrális elrendezésű öltözék a keresztény szentélyterek negatív mintázatát idéző casula, mely olasz elnevezés magyarra fordítva "házacskát", "házikót" jelent.

Pásztoraink subája öltözékként éppen a "házikó" szerepét töltötte be, s adott védettséget viselője számára. S mint ahogy őseink szerves építészetében a parasztház a maga elrendezésével is egyfajta szentélye volt a benne lakóknak, így értelmezendő a természet ciklikus járását, az évkör tizenkét hónapját megidéző suba is, mely viselőjének volt sajátos szentélye.

A tizenkét bőrből készített; a nyakat övező vállbőrhöz kapcsolódó, elejbőrök, oldalbőrök és hátbőrök sugárkoszorúját, elöl egy tizenharmadik, amolyan negatív elem szakítja meg. Ez maga a nyílás, melyen keresztül a jó pásztor a subát magára vette.

Szimbolikus értelembe véve a suba tehát, mint amolyan testet befogadó terem, a világ-virág termője, méhe funkcionál. Ez a nyílás jelképes fej és testalakjával, magát az Ember Fiát idézi meg csakúgy, mint Anyaszentegyházunk Árpádkori templomainak emberi alakot megidéző ablakai, melyen őseink szerint a Világosság Fia lép be a templomba, s szólítja meg fényével a híveket (lásd Képmás Júniusi száma: Virágóra című cikkben).

Őseink gondolkodásában tehát, aki a subát magán viseli, ezen emberi kéz által varrott tizenkét cikkelyes "sugárkoszorúval" a nagyvilágot, s annak terhét veszi magára, s mind fizikai, mind lelki értelembe véve a pásztor a maga testiségében a Jó Pásztort idézve lép elénk.

"Jó pásztorok hagyatéka..."

Nehéz mai, felgyorsult világunkban elhinni, mikor az évről évre változó divatnak megfelelően akril, s nylon eldobható, szervetlen ruhadarabokat hordunk, hogy régi viseleteink "a mindenséggel mérik magukat", s mint minden ősi, tárgyiasult forma, szakrális üzenetet hordoznak számunkra. Éppen ezért rendezett törvényszerűség és állandóság hatja át. Rendezettség a formában, képnyelvi díszítettségében, mintázatban, szabásmintában, állandóság az alkalmazásban, az adott öltözék viselésében, mely egy egész emberöltőre szólt.

A kívül fehér és hideg bőr, illetve a belül fekete és meleg szőrsuba "kétarcúságával" a teremtett világ kétféleségét szimbolizálja. Míg egyik "feladata" hogy a külvilág irányából köríves formájával, a körítés, azaz a kerítés lehatároló szerepét ellássa, addig meleg belsejében a megtartó, érlelő, életet adó hatását fejtse ki mind fizikai, mind lelki értelemben.

Ezzel a kétféleségével adja a világ törvényszerűségeinek egészét, a természet duális, páros, kettős arcát. S mint használatából is kiderül - az évszakok járásának megfelelően -, ezen kétféle minőség folytonos váltakozása, kiegészítése, az élet egymást feltételező, s nem kioltó szerepét vetíti elénk.

Ez a testi-lelki-szellemi funkció hűen szimbolizálja azt a nemzeti feladatot, mellyel a magyarság hosszú történelme folyamán szolgált a világnak, s hol befogadó, érlelő, s megtartó, hol pedig, lehatároló, óvó, védelmet adó szerepét töltötte be Isten akaratának.