Magyar Planétás

“Isten áldása van azon a helyen,

ahol a szent Szűz

keresztül megyen…”

A keresztény magyarság minden munkáját

a Szűzanyával és a Szűzanya oltalma alatt végezte, 

így az eddigre beérett, „királyi színbe” öltözött aranyló búzanövény begyűjtésének,

 az aratás kezdetének ünnepéhez is

még a Kereszténység előtti időkből átörökölt,

ősi, magyar Boldogasszony nevét társította.

 

Eleink úgy tartották, hogy Sarlós Boldogasszony azért az aratás édesanyja, királynéja, mert Ő az, aki lemondva saját akaratáról, fejet hajtva a Teremtő akarata előtt, miután növelte, nevelte szent gyermekét, önzetlenül adja oda egy magasabb rendű, szent cél érdekében. Csakúgy, mint az a búzanövény, aki „gyermekét”, az aranyló kalászban növelt, nevelt, Jézus-arcot formázó búzamaggal, önamagából adva, önzetlenül táplálja az eljövendő életet.

Az évkör számos Boldogasszony ünnepének a sorában ezért a június 2-i Sarlós Boldogasszony volt mindig is a szegények, a szükségben szenvedők oltalmazója, a betegségben, fogságban sínylődők pártfogója, s a várandós édesanyák vigyázója, az eljövendő élet reménysége.

De vajon miért kapta a nyár derekán mindezt a magasztos tulajdonságot Mária?

A magyar Sarlós Boldogasszony

Míg Július 2-án, Sarlós Boldogasszony napját ünnepli a magyar kereszténység - amely az aratás kezdetét jelenti ősidők óta a magyar ember számára – addig a világegyház számára nem volt mindig kézenfekvő ez a Mária ünnep sem.

Csak a 13. század táján indult a Kárpát-medencéből hódító útjára

ez a Mária-Ünnep is.

Azonban a világegyháztól eltérően,

amely „csak” a Jézust a méhében hordozó Szűz Máriának

Erzsébetnél tett látogatását ünnepli ezen a napon,

mi magyarok az ünnep szakrális mondanivalóját,

az Életet óvó, védő, éltető gazdagító,

boldogasszonyi tulajdonságát is ünnepeljük.

 

Mert a régiek hitében

- akár a Szűzanya méhében ekkor mozduló magzatnak,

akár a búzanövény életet adó magjának az analogikus olvasatát tekintve

- az életet adó anyai minőség

növesztő, tápláló, boldogító, reményt adó, s a magasabb rendű előtt önzetlenül fejet hajtó,

tehát női minőségű tulajdonságainak a felmagasztalását jelentette

az Anyatermészet járásához, s az aratáshoz „hangolódó”

július 2-i ünnepnap.

Az aratás Királynéja

 

A búza növény - amely a szimbólumok ősi nyelvezete szerint nőnemű élőlény - az évkör ezen idejére aranysárga „királyi színbe” öltözve, megérve az isteni akarat beteljesítéséhez, fejet hajt a Teremtés szándéka előtt. Az Élet magasabb rendű folytonosságába ágyazódó végzetét várja. Hiszen a növény aranyló kalásza szó szerint, „fejét” lehajtva, meghajol, hogy élete árán is átengedje magán a Teremtő akaratát. Hogy a testében, a kalászában dédelgetett, növelt búzamagot, önzetlenül adja át egy magasabb rendű cél: az Élet, az ember táplálása számára...

Csakúgy, ahogyan Mária is tette... Elfogadva sorsát, önmagába „engedve” Isten szándékát, „átengedte” az anya-gyermek kapcsolatnál jóval magasabb rendű cél, az Isten és az ember kapcsolata számára a szerelmetes gyermekét, Jézust.

Fenséges és szépséges analógiák sora, amely mellett nem volna szabad hidegen elmenni! Hanem legalább egy mélyen ható pillanatra megállni most az aranyló búzatáblák mellett és köszönetet mondani a mindennapjainkat mozgásban tartó, Életet éltető, teremtői elvnek!

Mag, mag búzamag, benne aluszik a Nap...

 

A magyar hagyományban az aratás megkezdésének napja, ősidőktől fogva a mag, a búza, régi nevén a szem, vagy az Élet ünnepe. A mag fogalma pedig az ősi gabonakultúra kialakulásával egyidős, 10-12 ezer évre tekint vissza az emberiség történetében.

 

Az egyedülálló módon,

hazánkban máig élő magyar szokás szerint

a hagyományos arató koszorú készítése tisztelettevés a tápláló,

az életet önmagából adó búzanövény,

s a vele párhuzamosan a boldogasszonyi tulajdonságok előtt.

Az aratókoszorú tehát Királynői korona Sarlós Boldogasszony tiszteletére,

amely, mint a magasztos és követendő női tulajdonságok archaikus szimboluma,

a magyar menyasszonyi koszorúkban élt tovább a néphagyományban.

Azzal a néplélek mélyén átöröklődött tudatalatti motívummal,

amely az élet ősi, hármas tulajdonságát hordozza.

 

Hiszen az archaikus szent hármasság szerint az Anyaföldből születik a szintén nőnemű búzanövény, „ki” a testében érlelt, növelt, nevelt aranyló férfi magnak ad életet, amely már Jézusnak a szimbóluma.

 Ez az ősi Élet-hármasság jelenik meg a középkori keresztény művészetben a Szent Anna harmadmagával című archaikus szimbólumokat őrző ábrázolásokon.

Ezeken az ősi Anya-Leány-Fiú kapcsolatát őrző jeleneteken, a Nagy (Isten)Anyát, maga az Égi foganásnak „teret” adó Szent Anna jeleníti meg. Az ő szintén égi foganással megtermékenyülő leánya, a női erények hordozója, Szűz Mária, aki életet ad az Atyával, tehát a Teremtéssel egylényegű „Világ Világosságának” Jézusnak, a reménység Napjának...

A most aratott búza

a jövő reménysége...

 

A régiek hitében az ilyenkor aratott Búza

a jövő reménysége, két okból is.

Nemcsak mert a szimbólumok ősi analógiái szerint táplál,

hanem, mert a jövő újra születésének

a szépséges analógiáját is hordozza. 

 

Hiszen a learatott búzamag, mint vetőmag - a magyar nyelvben éppen az anyai tulajdonsága miatt az éltető Anyaföldnek nevezett termőföldbe kerülve, ismét növényt teremt, hogy az újra és újra - fizikai és szellemi értelemben is - tápláló „magot” adjon az eljövendő számára.

Ez az a spirituális összhang, ez az a körforgás, amely kitörölhetetlenül él az ember tudatalattijában, s amely az új élet ígéretét és reménységét hordozza.

Nem véletlen, hogy régente a gazdák, nem azt kérdezték egymástól mennyi búzája termett a másiknak, hanem, hogy „mennyi élete”?

Ezért a magyar ember ősi hitében, 

a néplélek tudatalattijában

évről évre a Teremtő mély üzenete szólalt, 

s szólal meg ma is 

Sarlós Boldogasszony napján.

 

Mert a szimbolikus analógiák,

a mély jelentéstartalmakat hordozó jelképek szerint

- amelyek a teremtett világ törvényszerűségeivel összhangban,

a természet járásához, s az idő fordulásához „igazodnak”-

a most aratott aranyló búza,

az eljövendő Életet,

a jövő reménységét szolgálja.

 

S mi emberiség, ha együtt akarunk rezdülni a nálunknál jóval nagyobb törvényszerűségekkel, akkor értenünk, éreznünk, s hinnünk kell, hogy ilyenkor, a magyar Sarlós boldogasszony napján, minden magyar ember, minden most „aratott” helyes gondolatával, szavával és cselekedetével az eljövendő, beteljesülésre váró Életet szolgálja! Mert él az ősi mondás:

 

“Isten áldása van azon a helyen, ahol a szent Szűz keresztül megyen…”