Magyar Planétás

 A fenti idézet „Magyarok Istene” kifejezése bár a 19. századi romantikus nemzeti irodalom gyöngyszeme, a Deus Hungarorum mélyebb gyökerei azonban a 16–17. századi reformáció történeti–teológiai nyelvében keresendők: olyan vallási–történelmi látomás kifejezője, amelyben a nemzet sorsa az isteni Gondviselés tükörében értelmeződik. Hitvalló eredete azonban a néplélek mélyén, jóval távolabb, ősibb időben fogant.

Ősi egyistenhit és égi eredet

– az archaikus réteg

A „Magyarok Istene” kifejezés gyökere nem a kereszténységben, hanem a hajdanvolt világ Öregistenében, az ősi magyar hitvilág teremtő természetű Ég Istenében, s a napvallás kultuszában keresendő. Őseink hite szerint az Ég és a Föld nászából keletkezett az élet, és a világot az Ég Ura, Tengri Égisten, igazgatja – ő volt a „világ Világossága”, akit nem emberi alakban, hanem a Napban, az égi rend fényében tiszteltek. A szkíta–hun–magyar örökségben a Nap a Teremtő fénye, az Ég a törvény, a Földanya pedig az élet forrása volt. Az isteni erő kinyilatkoztatása így nem szoborban vagy templomban, hanem az egész világ természeti rendjében, s a teremtett világgal való összhangban nyilvánult meg.

A Turulmadár – a Szentlélek sólyom madaraként – e napvallásból öröklődött tovább. A hun–magyar hagyományban a Turul az isteni üzenet és vezettetés madara, az égi akarat hírnöke – akárcsak az angyali Gábriel a kereszténységben.

Ezért volt természetes, hogy amikor őseink a kereszténység egykori gnosztikus hagyományaival találkoztak, az új hit nem idegenként, hanem beteljesülésként jelent meg: amelyben a „Magyarok Istene”, az Ég Ura immár Krisztusban nyilatkozott meg, a régi Égisten képe pedig egybeolvadt az ember és isten között kötettett Újszövetség fényébe.

S bármennyire is „divatos” az ősi vallást és a keresztény hitet egymással elvágólag szembeállítani, az egyes ember lélkében a forrás ugyanonnan fakadt: az Ég uralmának, a Fény győzelmének, a Világ Világosságának kozmikus tudatából. Ezt mély meggyőződést faragták bele a kapufélfába, ezt hímezték viseleteikbe, e szerint ülték ünnepeiket, s a Nap évköri járásához igazították kalendáriumukat, e szerint szóltak, s fohászkodtak Égre emelt tekintettel, s nevezték el az égbolt csillagaikat... Ez a lélek mélyéről kitörölhetetelen a természet és az Ég erőit megszólító folytonosság tette lehetővé, hogy a magyar lélekben a kereszténység sohasem idegen, hanem kimondva, s olykor kimondatlanul is őshazataláló vallássá lett.

Deus Hungarorum

– a nemzeti Gondviselés eszméje

A Deus Hungarorum, azaz „a magyarok Istene” szókapcsolat legrégebbi írott előfordulása az erdélyi származású – ahumanizmus bölcsőjét, Padovát is megjárt – humanista történetíró, Szamosközy István (1570–1612) műveiben található, aki a Deus Hungarorum vindicabit te – „megbüntet téged a magyarok Istene” – formulát használja. Bocskai István udvari történetírója – humanista nevén Zamosius – jól ismerte a kor lelki nyelvét: az „Isten, aki a magyarokért ítél” kifejezés egyszerre hordozott imát és ítéletet, könyörgést és próféciát. Ugyanez a formula bukkan fel a 16–17. század idején íródott végvári levelezésekben is. A katonák, papok és prédikátorok egyaránt használják a „Megbüntet téged a magyarok Istene!” kifejezést – a nemzet fölött őrködő Gondviselés megszólítását –, ám nem bosszú, hanem isteni igazságszolgáltatás értelmében. A reformáció korában a protestáns prédikátorok nemcsak az egyház, hanem a nép sorsát is Isten ítélőszéke elé állítják.

Apáczai Csere János (1625–1659), a gyulafehérvári Akadémia tanára, az első magyar nyelvű tudástár, a Magyar Encyclopaedia szerzője, a Gondviselés működéseként értelmezi saját életét is:
„Az isteni gondviselés rendeléséből Kolozsvárról Gyulafehérvárra költöztem.” Számára Isten nem elvont fogalom, hanem a magyar értelmiség és nemzetnevelés láthatatlan égi irányítója.

„A magyar nemzet színe a sok Isten ellen való bűnökért homályossá lett…” – írja egy 17. századi református beszéd. A nép története így vallási kategóriává emelkedett: a Gondviselés nemcsak egyének, hanem egész nemzetek fölött is ítéletet és irgalmat gyakorol. Ez a hit az alapja annak, amit a 19. század már „Magyarok Isteneként” nevezett. Vagyis a református prédikációk és tanítások közös szellemisége – miszerint Isten közvetlenül is szólhat a népekhez nyelvükön, történelmükön, sorsukon keresztül – volt a magyar gondviselés-tudatnak az a születési pillanata, amely később, a 19. századi nemzettudat újjáéledésének őrangyali szólamaként, az „istenes nemzeti érzés” jelképeként Kölcsey Himnuszában, Vörösmarty Szózatában és Petőfi forradalmi lírájában a nemzet fölött őrködő isteni Gondviselést idézve szólt „A magyarok Istenére” esküdő nemzethez.

Gábriel és Mihály

– a magyar oltalom két arca (Mária palástja alatt...)

A magyar hagyományban az isteni oltalom két nagy arkangyali alakja rajzolódik ki Szűz Mária, az Angyalok Királynéja oltalma alatt.

Gábriel – a hírnök és a hivatás felébresztője, a mennyei üzenet közvetítője. Ő az Üdvözlet angyala, aki az évkör első kapujában, az tavaszi újjászületés a Kikelet pillnatában, a tavaszi Nap-éj egyenlőség évköri szakaszában az Üdvözlet angyalaként, az Ige hordozója. Gábriel azonban nemcsak a hírhozó, hanem az isteni élet sarjadásának angyala is: ő az, aki Szűz Máriának meghozza a jó hírt – az örök Ige testté lesz benne. Az ő szava az, amelyben a fény magja elvetetik a világba: az isteni akarat az anyai ölben, a szent Szűz méhében ölt testet.

 Nem véletlen tehát, hogy a magyar hagyomány Gyümölcsoltó Boldogasszonya, a Foganó Mária ünnepe (március 25.) éppen Gábriel (március 24.) napjához kötődik. A magyar néphagyományban ekkor oltották a gyümölcsfákat is, jelezve, hogy a mennyei üzenetnek földi gyümölcsöt kell teremnie. A hírhozó angyal így nemcsak az Ige szószólója, hanem az isteni mag oltója is – aki a teremtés és a megváltás titkát viszi át a természet és az ember szívének világába.

A magyar lelkiség gábrieli vonásának üzenete: megérteni az idők jelét, s igent mondani a ránk bízott feladatra. Nem véletlen, hogy a Hősök terén, a nemzet fölé emelkedő diadaloszlop tetején is Gábriel áll: jobbjában az apostoli kettőskereszt, az ősi rovás egy az isten szava, baljában pedig az angyalok által hozott Szent Korona, mely anyagba formálva a nemzet hivatását hirdeti: „Őrizd a hitet, őrizd a koronát, őrizd a küldetésedet.”

Szent Mihály – az igaság védelmezője, ki „olyan, mint Isten”. A magyar nép védelmezőjeként a hagyomány kezdettől fogva Szent Mihály arkangyalt tiszteli. Nem véletlen, hogy a középkori Magyarország legősibb templomai közül több is az ő nevét viseli: Gyulafehérvár, Ják, Kolozsvár, Pozsony főtemplomai mind neki vannak szentelve, de első latin betűs, írásos nyelvemlékünk, a Halotti beszéd könyörgése is a halott lelkét „Bódog Mihály arkangyal” oltalmába ajánlja.

Az évkör harmadik kapujában, az őszi nap-éj egyenlőség asztrális és szakrális pillanatában Mihály napja, szeptember 29., a gazdasági év fordulója is volt: ilyenkor hajtották be a nyájat, számoltak el a pásztorok – s ekkor gondolt a nép a lélek számadására is. A „lélekelszámoltatás ideje” és az arkangyal emléknapja így egybefonódott: a földi rend és az isteni rend találkozási pontjaként.

A „Mihály” név eredetije, azaz Mi-cha-el, jelentése „Ki olyan, mint Isten?” – nem kijelentés, hanem kérdés, és kihívás, éppen ezért a hűség próbatétele.
A hagyomány szerint Mihály volt az, aki Lucifer bukásakor e kérdést kimondta, és azzal a hűség kardjával, melyet az isteni igazság tüze kovácsolt, a mennyek birodalmából levetette a lázadó angyalt a Földre. A név tehát nem pusztán cím: Szent Mihály neve így nem isteni önazonosítás... Mert Mihály az, aki Istenhez hasonlóvá nem válni akar, hanem Istenhez, az isteni elvekhez akar hű maradni. Ez a jelentés különösen fontos, ha a magyar hagyományt vizsgáljuk... Mihály a határidők és határok őre (szeptember 29., a „lélekelszámoltatás ideje”), a védelem és a rendet tevő ítélet angyala. Templomcímek, halotti énekek, régi könyörgések tanúsítják: ő az, akinek kardja fényt vet a zavaros időkbe, s aki a közösség védelmét is szolgálja.

Mária- azaz az Angyalok királynéja - palástja alatt Gábriel üzenete és Mihály kardja nem ellentét, hanem egyensúly, a két pólus egysége: az Igéből fakadó küldetés és a Törvényből fakadó oltalom. A magyar önazonosság tengelye éppen ez a kettős dinamika: ébresztés és védelem, világosság és rend – Mária anyai oltalmában.

Pió atya

– az újkori megerősítés a nemzeti küldetésről

Pietrelcinai Pió atya (1887–1968), a krisztusi stigmákat viselő olasz kapucinus szerzetes, aki bilokáció misztikus ajándékával – azaz ahogyan II. János Pál pápa fogalmazott: „meghaladva a tér korlátait”, akár két vagy több helyen is jelen tudott lenni –, valamint látomásaival az egész világot megrendítette, így szólt Magyarországról a magyarokhoz:

„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra.”

E látomás a 20. századi háborúk, diktatúrák, hitvesztés, és a 21. századi világkorszak-váltás kapujában megfontolandó, s nap mint nap gyakorolandó mennyei megerősítésként hangzik. Pió atya üzenete nem pusztán vigasz, hanem a magyar küldetéstudat megerősítése: a magyarság 20. századi szenvedései és jelenkori, bátor törekvései beavató értelmet hordoznak, amelyben a nemzet felett álló őrangyal ereje továbbra is működik, ha a nemzet hittel kéri hathatós oltalmát.

Ég és a Föld szövetsége...

A nemzeti romantika „magyarok Istene” elnevezése ezért nem egyetlen angyal alakjában jelenik meg, de nem is csak az ősi égisteni rendben vagy a keresztény Gondviselésben, hanem ezek egymást nem kioltó, hanem erősítő történelmi és kulturális rétegeinek szintézisében.

Ő az, aki egyszerre a szkíta–hun napisten, a sztyeppei Tengri Ég Ura, és később Krisztus Atyja, a keresztény Isten, aki Márián és az angyali rendeken keresztül őrzi a számára kitüntetett figyelemmel viselt magyar népét.

A magyarság történelmi és lelki küldetése éppen ezért kettős:
– Mária országaként hordozni az irgalmat,
– az isteni fény nemzeteként őrizni az igazságot, s harcolni érte. E kettő együtt adja ki azt az ősi egyensúlyt, amely a magyar történelem lelki tengelye – s amelyről Jókai prófétai szavaival is vallott:

„Leszek, aki voltam: magyarok Istene;
veletek örvendő, veletek gyászoló,
értetek harcoló, csodákat mívelő,
sírból feltámasztó, örökké megtartó magyarok Istene.”

Folytatás következik...

© Wieber Orsolya – Magyar Planétás – Csízió – Deus Hungarorum kézirat, megjelenés alatt. Minden jog fenntartva.