Magyar Planétás

„Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba király a csillagösvényen..."

 - zúgja  a Székely himnusz, mely nevez meg földi irányt, hanem égi ösvényt idéz, amelyen a magyarság képzeletében nemzedékek, őrváltások hosszú sora óta isteni erők: angyalok, hősök, tündérek és lelkek járnak, s ahonnan a Hadak Ura Csaba királyfit küldi vissza a székelység megsegítésére Erdélybe, a régi hazába.

Mert a Tejút – a Hadak Útja – nem pusztán csillagászati jelenség, hanem szakrális hely, amely összeköti a földi sorsot az égi renddel, a székely lélek minden rezzenését az ősi hittel.A magyar nyelv és hagyomány kivételes gazdagsággal őrizte meg éppen ezért a Tejút neveit: Országút az égen, Égiút, Isten útja, Jézus útja, Zarándokok útja, Lelkek útja, Szépasszony vászna, Tündérek járása, Éjszakai szivárvány, Éjjeli kegyelet útja – mind-mind ugyanarra mutatnak: az ég csillogó kárpitja nem üres tér, hanem bejárható, jelentéssel teli ország a lélek számára.

„Vén, mint az országút” – szól a beszédes közmondás, amely nem a poros földi útra, hanem az ősi, égi ösvényre utal, amely már akkor is ott volt, amikor az emberi emlékezet kezdetei születtek. A székelység bár nem egyetlen névvel ruházta fel ezt az utat, ám minden másnál erősebben őrzi a történelmi tapasztalatot: Hadak Útja, amelyhez a nagy erejű monda is jár: Csaba királyfi története.

A hun–székely legendárium szerint Csaba – Attila fia – vereség és száműzetés után esküt tesz, hogy népét veszedelem idején nem hagyja magára. Háromszor még földi jelek hívják vissza: földrengés, víz zúgása, szélvész. A negyedik alkalommal azonban már égi közvetítő lép közbe: a székelyek járó csillaga viszi fel a hírt az égbe, és a segítség nem a földön, hanem a Tejúton érkezik.

A mondában szereplő „székelyek járócsillaga”, azaz bolyongó bolygója, a lassú, komoly, idő- és emlékezethordozó Szaturnusz, amely nemcsak a látható világ határán, azaz a Naprendszer utolsó szabad szemmel látható planétájaként van jelen az égen, hanem jelzi a székelység történelmi szerepét, a küszöbhelyzetét, határőr-nép státuszát is, amely megtartó, őrző renddel és funkcióval bír. Egyszóval a népi-mitikus-asztrális székely hagyomány „járó csillagként” azt az égi közvetítőt idézi, amely a monda szerint a földi veszedelem hírét az égi rendbe viszi – s amelyet a sorshordozó Szaturnusszal azonosít az asztrális-hermeneutika. 

Ugyanez a rendi gondolkodás jelenik meg a székelység évszázados jelképhasználatában is. A régi székely és erdélyi címerek Napja – gyakran csillagként ábrázolva, a félholddal együtt – nem égitestet jelölt, hanem azt az égi rendhez kötött állapotot, amelyben a közösség jogai, határai és küldetése értelmet nyertek.

A Nap-csillag nem világított,

hanem őrzött:

a rend tengelyére állította a közösséget.

A ma ismert székely zászló nyolcágú csillaga ennek az ősi rendjelnek a modern rögzítése. Nem csillagászati azonosítás, hanem sorsjel: a nyolc szék egységének, az összetartozásnak és a megtartó határőri szerepnek képi megfogalmazása. Így fonódik egybe

a monda „járó csillaga”,

a sorshordozó Szaturnusz princípiuma

és a zászló Nap-csillaga

egyetlen rendi jelentésmezőben:

nem alakban, hanem funkcióban.

Abban az őrző, közvetítő szerepben,

amely a földi veszedelem idején

az égi rendhez fordul,

s amely a székelységet nem uralkodó,

hanem megtartó néppé tette.

A monda megrendítően szép képe: amint a fényes hadak némán vonulnak az égen, lovaik patkója csillagport ver fel, s az ösvény, amelyen jöttek és visszatértek, eltörölhetetlenül megmarad az égbolton. Ez a Hadak Útja, amely nem hódításra, hanem megtartásra vezet. Feladata nem a támadás, nem is földi diadal, hanem védelem, s az égi igazolás: hogy a közösség, amely hű maradt, nincs magára hagyva.

Olyan ősi, égi, asztrális, szakrális tapasztalat ez – miszerint a segítség odafentről érkezik – amely mélyen összecseng a Tejút más, keresztény rétegű neveivel is: Jézus útja, Isten barázdája – mind azt fejezik ki, hogy az égi rend nem közömbös az emberi történelem iránt. A népmesék, melyek Szent Pétert, Krisztust vagy angyalokat járatnak ezen az úton, ugyanezt a felismerést hordozzák: az emberi fohászra az Ég válaszol.
A Tejút ezért lehet a Lelkek útja is – hiszen egyazon az úton térnek vissza a hősök, amelyen az elesettek megfáradt lelkei is felemelkednek. 

Ebben a kozmikus–szakrális összefüggésben született meg, éppen 105 éve, 1921 januárjában a Székely himnusz. A trianoni országvesztés után, amikor a földi országút megszakadt, s amikor ezredéves határok, jogok, életterek vesztek el, s amikor egyetlen irány maradt csak nyitva, felfelé: az Égi segítők felé.

A Himnusz szövegének szerzője, Csanády György könyörgése – „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” – pontosan ugyanarra az égi tengelyre, az eget a földdel összekötő lelkek útjára, az égi világfára mutat, amelyet a Hadak Útja monda ősidők óta őriz.

A Székely Himnusz ezért nem csupán történelmi ének, hanem asztrális imádság, fohász, amely tudja: amit a földön elvesznek, az nem semmisül meg, csak áthelyeződik az ég rendjébe, s hogy a szűkülő tér nem pusztulás, hanem magasodás, a magvasodás lépcsője. Amikor egy megfosztott közösség rábízza magát a nálánál magasabbrendűre, a fölötte valóra, Istenre, az őshagyomány Tejutón kocsikázó Öregistenére: a Magyarok Istenére.

Százöt év távlatából

a Székely himnusz ugyanazon az égi ösvényen áll,

mint Csaba királyfi hadainak nyoma.

Nem harsányan, nem diadalmasan,

hanem – a székely-csillag módján,

szaturnuszi módon –

kitartóan, sziklaszilárdan, s állhatatosan.

Az ég felé forduló fohász sem azt mondja: „győzni fogunk”, hanem azt hogy „megmaradunk”. És éppen ez teszi a Székely Himnusz énekelt imádságát időtlenné. Mert a Hadak Útja ma is ott fénylik az égen – s aki a lelkével néz rá, az nem csupán csillagokat lát, hanem az örök időtlenre emlékezik.