Magyar Planétás

„Szécsi Dénes esztergomi érsek Szent István bazilikájában hatalmas tömeg jelenlétében, régi szokás szerint fölékesítette valamennyi királyi jelvénnyel Corvinust. A nép oly nagy örvendezése közepette koronázta meg és vette körül Mátyást, hogy e nagylelkű királyt különböző népek nyelvén elmondták új Nagy Sándornak, új Caesarnak, Pannonia győzhetetlen védelmezőjének; sokan szittya Marsnak nevezték, mások a római nép maradékának...” -írja Antonio Bonfini, Mátyás humanista történetírója, majd így folytatja: „Megkoronázták hát a Megváltó 1464. évében, uralkodásának hatodik esztendejében.”

1464. március 29. nagycsütörtöke várva várt nap a magyar középkor történelmében. Hunyadi Mátyás ugyanis évek óta koronázott király, ám nem a magyar jog, a Szentkorona jogrendje értelmében. Az apostoli királyságban, a magyar nemzet számára ugyanis egyedül - egyéb szakrális követelményekkel egyetemben - csakis a Szentkoronával koronázott királynak „engedelmeskedik” a nemzet. S bármennyire is bizonyította Mátyás jó és igaz cselekedeteivel a haza szolgálatára szerződött uralkodói érdemeit: rátermettségét, érettségét, igazságosságát, s kiválasztottságát az elmúlt esztendőkben, a Szentkoronával való koronázatlanságának a hiánya miatt nem teljesülhetett az Ég, s a Föld közös, szent akarata...

Ám ahhoz,

hogy e várva várt koronázásnak

a lényegi motívumát értsük,

 hogy megértsük a kapcsolatot Mátyás

szent időben, szent földön, szent személy által,

Szent Koronával történő megkoronázása

és a választott dátum közötti szakrális kapcsolatot,

ahhoz értenünk kell a szent titkot...

 

Ahogy Babits Mihály fogalmaz, az „oly különös szent, nagy titkot”, amely a tér és idő földi dimenzióján túl húzódik... Azaz:

 

értenünk kell

a történelmi nagycsütörtök napján „született” euchatristia

két évezrednyi, szent, nagy titkát.

S értenünk kell a Szentkoronával való koronázás

évezredes, beavató titkát.

Ám meg kell értenünk magát a korszellemet is,

a fenséges reneszánszt,

s Mátyás magyar humanizmusát...

Isten égi-földi szabálya...

 

Igen nehéz Isten törvényeiről,

égi-földi szabályairól,

a teremtés misztériumáról,

a kenyér és bor átlényegülésének misztikumáról,

s a létezés transzformáló erejű beavatásáról

ma, egy olyan korban beszélni,

amely alapvetően a Teremtés „kétarcú”,

s „kétélű” szabályrendszerét,

a teremtett világ törvényeinek polaritását,

a férfi-ség, s a női-ség mibenlétét

is képes megkérdőjelezni...

 

Hiszen a jelenkor, amelynek embere

- mély tisztelet a kivételnek -

a szakrális év transzformáló erejű ünnepeiben is,

csak munkaszüneti napot lát

- nem pedig a test, a lélek, s a szellem

„áthangolásának” misztikus titkát...

Ám nem volt ez mindig így... Sőt! Mátyás reneszánsz korában - vagy ahogyan akkortájt nevezték -, az „all’antica” korszakában egyáltalában nem így volt. Mert...

 

 ...az a kor, s az a gondolkodásmód

az egyensúlyról, a harmóniáról,

s az arányosságról szólt:

egyensúly a szellemvilág és az evilági lét,

harmónia a teremtett világ természete

és az emberi természet között,

s tökéletes arányok a mindennapokban Isten,

s az ember között.

 

Csakúgy, mint a máig utánozhatatlan a mindennapi életből ihlető reneszánsz képzőművészet ihletett láttatásában.

Vagyis Mátyás egy csodálatos kor szellemi embere, egy olyan magyar koré, amelyben Isten szabályai érvényesültek a mindennapi életben, s Isten szabályai szerint rendezte be magát az uralkodását is az uralkodó. Isten szabályait pedig a reneszánsz embere az Égre festett jelekből olvasta ki az asztrológia ősi tudományának kozmikus jelei által.

Az Égitestek tudománya, vagy ahogyan régente hívták, a „Tudományok királynője” pedig különösen is jelentős szerepet játszott nemcsak a humanista Mátyás életében, de szerte az antikvitásból merítő humanista gondolkodás késő középkori, reneszánsz Európájában. Ahol a pápai, királyi, főúri, papi udvarok kézről-kézre adták a kor legjobb asztrológusait, s ez Mátyás Európa-szerte híres, humanista udvarában sem volt másként. Sőt, maga a reneszánsz nagy király is élen járt az Égbolt tudományának a tanulmányozásában. 

 

Ahogyan Antonio Bonfini írja, 

a király „az égitestek kifaggatása nélkül

semmibe sem kezdett...”

 

Hiszen „Magyarország reménye, a világ gyönyörűsége, a haza védnöke, Pannonia üdve!” - dicsőségekkel teli életében, nagyívű jellemét tükröző uralkodásában, sőt még az őt előre óva intő halála napjának meghatározásában is rendkívül nagy szerepet játszott az égbolt „beszédes” ismeretéből táplálkozó humanista filozófia, s az „Ég akaratát” elbeszélő asztrológia. 

„Nézd meg milyen volt a kerek égbolt mindkét részben abban az időpontban, amikor Mátyás megszületett!”-szólt a dicsőítő epigramma, azok számára, akik betekinthettek Mátyás messze földről híres budai könyvtárába, a Biblioteca Corviniana-ba – abba az Itálián kívül elsőként alapított humanista könyvtárba, amely a méretét tekintve, a Vatikáni könyvtáron túl, a második legreprezentatívabb volt Európában - és az azt körülvevő fényűző termekbe, amely egyikének a mennyezetére Mátyás, az „Ég akarata szerinti”, születési csillagzatát, az 1443. február 23-i égbolt rajzolatát festették.

A történeti források azt is elmondják, hogy a csillagképekkel teli festett könyvtárban egy aranykereveten, „a szellemét a Mennynek ezen képére irányítva olvasott legszívesebben” a „Rex et astrologus”, azaz „a király és asztrológus”, ahogyan „a bölcs Corvinust”, azaz Mátyást az ő „tréfálkozó” Marziója, Galeotto Marzió humanista hívta. S kevesen tudják azt is, hogy: 

 

Mátyás az ég tudományának tiszteletét

attól a Vitéz János Nagyváradi püspöktől,

a későbbi esztergomi érsektől tanulta,

ki a nagy magyar humanista költővel,

Janus Pannoniussal együtt az „Alma Materből”,

a Padovai egyetemről hozta

az antik neo-platonista bölcseleti áramlatot krisztianizálva újraidéző,

a humanista gondolkodással együtt lélegző

asztrológiát.

Sőt bizonyára az sem köztudott, hogy Mátyást jótanácsaival segítette uralkodásában a kor leghíresebb asztrológusa, Johannes Regiomontanus is - a kepleri heliocentrikus világkép előfutára -, ki az egyik fontos csillagászati fogalomnak, az úgynevezett délkörnek az elhelyezését is Budára tette. Ezzel olyan

 

csillagászati origóként tekintve

az úgynevezett Budai-délkörre,

s földrajzi origóként tekintve

Mátyás reneszánsz udvarára,

amely számítási adatként szolgált

Kolombusz Kristófnak

1492-ben, Amerika felfedezéséhez is... 

 

„Te vagy a halhatatlan Isten leghűségesebb hírnöke, aki titkainak feltárását lehetővé teszed...” írta „az isteni asztrológiáról” a híres Padovai Orationak a szózatában Regiomontanus. S valóban, Mátyás és a körülötte álló humanisták bizony értettek az idő szavát, s felismerték az ég jövőbe látó jeleit... Azaz ismerték a jövő nagy titkát...

S bár Mátyás 1464. március 29-i koronázási napján felesége, Podjebrád Katalin halála miatt (1464. március 8.) még bőven gyászban járt, ám

 

értve az idő urának szent titkát,

magyar királyként pedig

ismerve a magyar jogrend

Szentkoronával való koronázási szertartásának

(a „szent helyen, szent időben, szent személy által,

az árpád-ház szent vérét hordozó

kiválasztott személy együtthatásának)

a beavató titkát,

tudta, hogy 1464. tavaszán

elérkezett a rendelt idő...

 

A szent idő, amelynek csillagzata alatt a koronázás beavató szertartása hozzájárul uralkodói sikeréhez. A sikerhez, amely messze nem öncélú, hanem összhangban áll a nagy király istentől rendelt küldetésével: a Magyar királyság erejének a növelésével, s az elkövetkezendő súlyos történelmi évszázadok traumáinak az átvészelésével.

 

A küldetés,

amely biztosítja a nemzet elmúlásával szemben,

az újjáéledést,

a nemzethalállal szemben,

a nemzeti megmaradást,

s a jövőbeni feltámadást...

Az utolsó vacsora,

 s a nagycsütörtöki koronázás nagy, szent titka...

1464-ben úgy esett, hogy március 29. nagycsütörtökre esett. Azaz Mátyás a Tavaszi Nap-éj egyenlőséget követő Teliholdhoz alkalmazkodó Húsvétjának „mozgó” ünnepét megelőző nagyhét, nagycsütörtökére időzítette a koronázást. Miért? A válasz a nagycsütörtöki utolsó vacsora szent titkában, az eucharistia transzformáló erejében rejtőzik...

„Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára. (Máté 26.29.) - szól minden egyes szentmise liturgiájában az Eucharistia szent, nagy titka...  

Mert amint Jézus üdvtörténetében

a szent lakoma titka

magában hordozza

a kereszthalál utáni feltámadás

átváltoztató, transzformáló titkát,

az örökléthez tartozás élő,

eleven misztikumát

 

- melyet a XX. század egyik legnagyobb keresztény misztikusa, Pio atya úgy fogalmaz, hogy „az egész kozmoszt a mise Szentáldozata tartja fenn, miértünk...” -,

 

úgy hordozta

a Jézussal való egyesülés szent titkát

Mátyás Szentkoronával való,

nagycsütörtöki beavatása.

Hiszen, amint az utolsó vacsora szakrális mintájára született eucharistiában együtt él az üdvösség egész eseménye - a megtestesülés, a kereszthalál, a feltámadás a szentlékek elküldésének, azaz a megváltásnak a teljes misztériuma -, úgy van jelen Mátyás koronázása által a magyar hazában a történelem által keresztre feszített nemzet, s haza üdvtörténeti feltámasztása. Így él velünk, s bennünk mesében, dalban, versben és énekszóban a világ végezetéig Mátyás igazsága által a Világ Világosságának, az Igazság napjának, Jézusnak az igazsága: 

"Veletek vagyok

minden napon

a világ végezetéig!"

(Máté 28. 16-20)