„Bölcs embernek ló való,
mert lóvá tesz az ember, s emberré a ló”
(Jókai Mór)
Pünkösd az évkör egyik legmélyebb rétegű ünnepe. Nemcsak az Egyház születésnapja, vagyis Jézus húsvéti kereszthalálát, feltámadását, majd mennybemenetelét követően, az ötvenedik napon, a pünkösdi „pentekoszté”-nak, azaz a Szentléleknek az apostolokra való kiáradásának szakrális ünnepe, hanem az évkör természetes ritmusához kötött tavaszi szellem kiteljesedésének, a megújulás és a kiválasztottság misztériumának is ideje.
A magyar néphagyomány ezzel egy időben őriz egy mágikus hangulatú, ősi népszokást is, amely a férfierőt, a tavaszi termékenység rítusát és a közösségi rend ideiglenes „felforgatását” egyaránt megidézi. Ez a pünkösdi királyválasztás lóversennyel összekötött rítusa, amelynek főszereplője: Pünkösd paripája.
A pünkösdi királyválasztás lovasversenyekhez kötődő, a régmúltból eredő „koronázási” szokása nem csupán ügyességi próba volt, hanem mágikus aktus. A pünkösdi király, aki a leggyorsabb paripán a legfürgébben szelte át a rétet, s mezőt, és teljesítette az ügyességi próbát, egy évre a falu „királyává” vált – a közösség népe által megtisztelt, megvendégelt, sőt még a munkától is mentesített, látszólagos hatalom birtokosává... Egy király, kinek koronája a ló patkónyoma által emelkedett ki a porból, hatalma azonban – mint a pünkösdi rózsa szépsége – múlandó.
Az égbolt lovai és lovasai...
Az emberiség mindig is hasonlatokon keresztül szeretett volna közel kerülni a megfoghatatlanhoz: Istenhez, s az általa fölénk boruló csillagokból mintázott égbolthoz, az időről időre változó, „forgandó égi palásthoz”. Hogy miért? Mert az ember tudat alatt működő része, a lelke nem evilágból való...
A modern miszticizmus, az analitikus pszichológia és a jung-i asztrológia atyja, Carl Gustav Jung fogalmazása szerint a tudatalatti – amely az ember isteni, láthatatlan világának a része – képekben ad hírt magáról. A tudatalatti ugyanis a világegyetem létező és működő őselvei, ősképei segítségével hozza felszínre azt, ami a teljesség megéléséhez szükséges... Ami összekötheti az embert a Teremtett világ egészével.
Ilyen a ló és az ember viszonya, a lovaglás is, amely által „félistenné” válik az ember... Olyanná, mint az égi Pegazus, vagy mint a félig ember-félig ló, a Nyilas-Kentaur, ki szellemével uralja az őserőt. Azaz: szárnyal...
A tudatalattinkban élő ősképek pedig az ég abroszán hevernek, a fejünk fölé vannak rajzolva a Kis Ló, a Szekeres, a szárnyaló Pegazus, a Nyilazó Kentaur csillagkompozícióinak fénylő képeiben – ilyenkor, Pünkösd jeles napjaiban is...
„Rövid, mint a pünkösdi királyság”...
– a múlandó királyság el nem múló szokásának évezredes eredete
„Rövid, mint a pünkösdi királyság” – szól a mondás. Hiszen a pünkösdi királynak választott rátermett legény „hatalma” csak egy évig tartott, személyét mégis nagy becsben tartotta a közösség. „Nem kell pedig hinni, hogy ez csak valami üres czím. Járnak emellé hatalmas kiváltságok is” – hirdeti a múlt századi magyarázat Réső Ensel Sándor szokásgyűjteményében. Mert: „A pünkösdi király egy évig minden lakodalomba, ünnepélyre, mulatságra hivatalos, minden kocsmában ingyen rovása van, amit elfogyaszt, fizeti a község, lovát, marháját tartoznak a társai őrizni, s ha netán valami apró vétséget követne el, azért testi büntetéssel nem illetik. Ilyen nagy úr a pünkösdi király egy álló évig.” – E rövidke királyság múlandó hatalmának eredete azonban ősi rétegekből ered.
Amint azt Ipolyi Arnold a Magyar Mythológia című munkájában is írja: „Mindez... egy mélyebb, régi mythosi hitnézet nyomát tükrözteti fel...” A legrégebbi történeti adatok az egykori Babylóniából származnak, s ez jutott át rengeteg jelentésváltozaton és formaváltozáson a keresztény naptárba. Ám „e szokást a magyarság nem mai hazájában sajátította el, hanem magával hozta már, s a „pünkösdi király” elnevezés a régebbi gyakorlatnak a „fedőneve” lett.” Róheim Géza szerint ugyanis „az ős magyar Istenkirály és királyáldozásnak valamely halvány mondai emléke” ültetődött át e játékos, furfangos, virtuskodó szokássá a magyar néphagyományba.
Középkori lóversenyek,
„melyek a magyarsággal együtt költöztek be Európába”
A „czifra legények” lóversenyével kapcsolatos pünkösdi királyválasztás szokását – amelyet Jókai a múlt században Egy magyar nábob című művében oly érzékletesen leírt – Európa-szerte sokhelyütt megtaláljuk. Ám a pünkösdi ünnepkör kapcsolata a lóversennyel és a lovas ügyességi játékokkal az archaikus rétegekben keresendő, s keletre, az egykori Mezopotámiába, majd a Krisztus utáni első századokban a Fekete-tenger partvidékére, az egykori szkíta területekre nyúlik vissza. Amint azt Dömötör Tekla néprajtudós is írja: a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő, a lovas pásztornépeknél előforduló ügyességi lovasversenyek a magyarsággal együtt költöztek be Európába.
A II. Lajos udvarában rendszeresen tartott pünkösdi ünnepkör királyi lóversenyeiről Radvánszky Béla művelődéstörténész számol be érzékletesen: „II. Lajos királynak tisztán versenycélra idomított lovai is állottak istállóban... A király versenylovai nemcsak saját méneséből kerültek ki, de Lengyelországból is kapott ilyeneket.” Hogy a király mennyire szerette a versenylovait, bizonyítja, hogy „nagy jutalompénzeket adatott azon szolgáknak, kik a versenylovakat Budára hozták.” A kincstárnok ilyenkor különböző színű, vékony gyolcsból „hat véget vásárol és átadja azt azonnal a király szabójának, Jakab mesternek, hogy készítsen abból ruhát a király apródjainak”, kik a versenytéren fogják futtatni a királyi paripákat.
A király futtató apródjai tehát külön e célra készíttetett versenyző ruhába voltak öltöztetve, csakúgy, ahogyan a már versenylovasok is hasonló módon készült „tarkázott ruhákban” lovagoltak... A napokig tartó – nemzetek közötti – diadalon egymást érték a futamok, a nyerőnek méltó tiszteletdíj járt, a versenytéren sorban elrendezett és így közszemlére kiállított jutalomtárgyakat pedig a budai bíró szolgái őrizték. A futamok időközei alatt cigányzenét hallgatott az összesereglett nézőközönség, majd a nádor és az egri püspök trombitáinak zenéjében gyönyörködhetett – mesél érzékletesen a korabeli tudósítás.
A történelem "pünkösdi tréfája"...
Különös történet fűződik Ferenc Józsefnek a múlandó pünkösdi királyság magyar hagyományához. Az 1848-as magyar szabadságharcot orosz segédlettel vérbe fojtó Ferenc József magyar királlyá, s Erzsébet magyar királynévá koronázásának időpontját eredetileg ugyanis pünkösdvasárnapra tették. Tanácsadói azonban a „pünkösdi királyság" rövidségével és múlandóságával kapcsolatos néphit miatt végül egy nappal korábbra, pünkösd szombatjára „mentették át” a méltóságteljes ceremóniát – nehogy a „lóvá tett idő” pünkösdi királyává váljék a büszke uralkodó.
Végül a történelem különös tréfája, hogy Ferenc József az egyik leghosszabb ideig uralkodó királlyá, a véreskezű megtorlóból, az abszolutista uralkodóból a magyar nemzettel kiegyező, az ezredéves magyar állameszmét tiszteletben tartó, a nemzet gazdasági, kulturális és társadalmi felemelkedésének teret engedő „boldog békeidők” Ferenc Jóskájává vált...
Tisztelt Olvasó!
Ha Ön is szeretne értő részévé válni a világi történések szellemi, spirituális hátterének, iratkozzon fel a Magyar Planétás honlap értesítőjére, hogy - kikerülve a közösségi média cenzúráját -, közvetlenül a szerző honlapjáról, elsőkézből értesülhessen az aktuális cikkekről és tanulmányokról!
Bízom benne, a Magyar Planétás írásai szellemi útmutatásaival, lelki hangolódással, a tudat tágításával fölemelik az olvasót az emberi idő szűkre zárt határaiból a kozmikus idő mennyei határtalanságába!