Magyar Planétás

“Isten áldása van azon a helyen,
ahol a szent Szűz keresztül megyen…”

A keresztény magyarság minden munkáját a Szűzanyával és a Szűzanya oltalma alatt végezte, így az eddigre beérett, „királyi színbe” öltözött aranyló búzanövény begyűjtésének, az aratás kezdetének ünnepéhez is még a Kereszténység előtti időkből átörökölt, ősi magyar Boldogasszony nevét társította. Eleink úgy tartották, hogy 

Sarlós Boldogasszony

azért az aratás édesanyja, királynéja, 

mert Ő az, aki lemondva saját akaratáról,

fejet hajtva a Teremtő akarata előtt,

miután növelte, nevelte szent gyermekét,

önzetlenül adja oda egy magasabb rendű,

szent cél érdekében.

Csakúgy, mint az a búzanövény, aki „gyermekét”,

az aranyló kalászban növelt, nevelt,

Jézus-arcot formázó búzamaggal,

önmagából adva, önzetlenül táplálja

az eljövendő életet.

Az évkör számos Boldogasszony ünnepének a sorában ezért a június 2-i Sarlós Boldogasszony volt mindig is a szegények, a szükségben szenvedők oltalmazója, a betegségben, fogságban sínylődők pártfogója, s a várandós édesanyák vigyázója, az eljövendő élet reménysége. De vajon miért kapta a nyár derekán mindezt a magasztos tulajdonságot Mária? 

A magyar Sarlós Boldogasszony

 Míg Július 2-án, Sarlós Boldogasszony napját ünnepli a magyar kereszténység - amely az aratás kezdetét jelenti ősidők óta a magyar ember számára – addig a világegyház számára nem volt mindig kézenfekvő ez a Mária ünnep sem. Csak a 13. század táján indult a Kárpát-medencéből hódító útjára ez a Mária-Ünnep is. Azonban a világegyháztól eltérően, amely „csak” a Jézust a méhében hordozó Szűz Máriának Erzsébetnél tett látogatását ünnepli ezen a napon, mi magyarok az ünnep szakrális mondanivalóját, az Életet óvó, védő, éltető gazdagító, boldogasszonyi tulajdonságát is ünnepeljük.

 Mert a régiek hitében - akár a szűzanya méhében ekkor mozduló magzatnak, akár a búzanövény életet adó magjának az analogikus olvasatát tekintve - az életet adó anyai minőség növesztő, tápláló, boldogító, reményt adó, s a magasabb rendű előtt önzetlenül fejet hajtó, tehát női minőségű tulajdonságainak a felmagasztalását jelentette az Anyatermészet járásához, s az aratáshoz „hangolódó” július 2-i ünnepnap. 

Az aratás Királynéja

 A búza növény - amely a szimbólumok ősi nyelvezete szerint nőnemű élőlény - az évkör ezen idejére aranysárga „királyi színbe” öltözve, megérve az isteni akarat beteljesítéséhez, fejet hajt a Teremtés szándéka előtt. Az Élet magasabb rendű folytonosságába ágyazódó végzetét várja. Hiszen

a növény aranyló kalásza

szó szerint, „fejét” lehajtva, meghajol,

hogy élete árán is átengedje magán

a Teremtő akaratát.

Hogy a testében, a kalászában dédelgetett, növelt búzamagot, önzetlenül adja át egy magasabb rendű cél: az Élet, az ember táplálása számára... Csakúgy, ahogyan Mária is tette... Elfogadva sorsát, önmagába „engedve” Isten szándékát, „átengedte” az anya-gyermek kapcsolatnál jóval magasabb rendű cél, az Isten és az ember kapcsolata számára a szerelmetes gyermekét, Jézust. Fenséges és szépséges analógiák sora, amely mellett nem volna szabad hidegen elmenni! Hanem legalább egy mélyen ható pillanatra megállni most az aranyló búzatáblák mellett és köszönetet mondani a mindennapjainkat mozgásban tartó, Életet éltető, teremtői elvnek!

Mag, mag búzamag, benne aluszik a Nap...

 A magyar hagyományban az aratás megkezdésének napja, ősidőktől fogva a mag, a búza, régi nevén a szem, vagy az Élet ünnepe. A mag fogalma pedig az ősi gabonakultúra kialakulásával egyidős, 10-12 ezer évre tekint vissza az emberiség történetében. Az egyedülálló módon...

 ... hazánkban máig élő magyar szokás szerint

a hagyományos arató koszorú készítése

tisztelettevés a tápláló,

az életet önmagából adó búzanövény,

s a vele párhuzamosan

a boldogasszonyi tulajdonságok előtt.

Az aratókoszorú tehát

Királynői korona Sarlós Boldogasszony tiszteletére,

amely, mint a magasztos

és követendő női tulajdonságok archaikus szimboluma,

a magyar menyasszonyi koszorúkban élt tovább

a néphagyományban.

Azzal a néplélek mélyén átöröklődött tudatalatti motívummal, amely az élet ősi, hármas tulajdonságát hordozza. Hiszen az archaikus szent hármasság szerint az Anyaföldből születik a szintén nőnemű búzanövény, „ki” a testében érlelt, növelt, nevelt aranyló férfi magnak ad életet, amely már Jézusnak a szimbóluma. Ez az ősi Élet-hármasság jelenik meg a középkori keresztény művészetben a Szent Anna harmadmagával című archaikus szimbólumokat őrző ábrázolásokon.

Ezeken az ősi Anya-Leány-Fiú kapcsolatát őrző jeleneteken, a Nagy (Isten)Anyát, maga az Égi foganásnak „teret” adó Szent Anna jeleníti meg. Az ő szintén égi foganással megtermékenyülő leánya, a női erények hordozója, Szűz Mária, aki életet ad az Atyával, tehát a Teremtéssel egylényegű „Világ Világosságának” Jézusnak, a reménység Napjának...

A most aratott búza a jövő reménysége...

 A régiek hitében az ilyenkor aratott Búza a jövő reménysége, két okból is. Nemcsak mert a szimbólumok ősi analógiái szerint táplál, hanem, mert a jövő újra születésének a szépséges analógiáját is hordozza.  Hiszen a learatott búzamag, mint vetőmag - a magyar nyelvben éppen az anyai tulajdonsága miatt az éltető Anyaföldnek nevezett termőföldbe kerülve, ismét növényt teremt, hogy az újra és újra - fizikai és szellemi értelemben is - tápláló „magot” adjon az eljövendő számára. Ez az a spirituális összhang, ez az a körforgás, amely kitörölhetetlenül él az ember tudatalattijában, s amely az új élet ígéretét és reménységét hordozza. Nem véletlen, hogy...

régente a gazdák,

nem azt kérdezték egymástól

mennyi búzája termett a másiknak,

hanem, hogy „mennyi élete”?

Ezért a magyar ember ősi hitében, a néplélek tudatalattijában évről évre a Teremtő mély üzenete szólalt, s szólal meg ma is Sarlós Boldogasszony napján. Mert a szimbolikus analógiák, a mély jelentéstartalmakat hordozó jelképek szerint - amelyek a teremtett világ törvényszerűségeivel összhangban, a természet járásához, s az idő fordulásához „igazodnak” - a most aratott aranyló búza, az eljövendő Életet, a jövő reménységét szolgálja. S mi emberiség, ha együtt akarunk rezdülni a nálunknál jóval nagyobb törvényszerűségekkel, akkor értenünk, éreznünk, s hinnünk kell, hogy ilyenkor, a magyar Sarlós boldogasszony napján, minden magyar ember, minden most „aratott” helyes gondolatával, szavával és cselekedetével az eljövendő, beteljesülésre váró Életet szolgálja! Mert él az ősi mondás: 

“Isten áldása van azon a helyen,

ahol a szent Szűz keresztül megyen…”