Magyar Planétás

Hogyan működik a "virágóra"?

A "virágóra" számlapja nem más, mint egy egyszerű napóra. Vagyis, ha egy kiválasztott helyre leszúrunk egy botocskát, s körberajzoljuk, a körön az adott napszaknak megfelelően, az árnyékvetésnek köszönhetően, időben és térben pontosan megjelölhető, az idő tovahaladása.

Eleink attól függően, hogy virágórájukat a szabad ég alatt (házoromzatok, kapufélfák, útelágazások keresztfái) vagy egy épület belsejében (Árpádkori templomaink, tisztaszoba díszítőelemei) alkották meg az "árnyékvető", vagy a "sötétkamra" elvét működtették.

Az előbbit az imént tárgyaltuk, az utóbbiban pedig, az ablakon beszűrődő fénycsóva lett maga az óra és évszakmutató időmérő a "sötétkamra" díszített falán. Ennek a fizikai jelenségnek, a szimbólumok szintjén túli, racionális oldalát a hetvenes évek második felében egy kéttagú mérnökcsapat (Máté Ferenc és Lugosi György) megfelelő technikai műszerek segítségével egy mai, kalotaszegi tisztaszoba modell vizsgálatával bizonyították.

Népművészeti alakzataink "s" szárú virágai (a Nap és a Föld egymáshoz viszonyított "görbéje"), tubarózsái, rozettái, tulipánjai, s ezek indaszerű egymásba kapcsolódásai, nemcsak egy adott nap, de az évkör mozgását is magába foglalják.

Természetesen a ma embere, aki a városokban él, nem látja sem a horizontot, a Nap járását sem fürkészi, sőt életét, mindennapi megélhetését sem a Fővilágosító járásához és az évszakok váltakozásához igazítja, elfeledve eme ősrégi bölcsességet megelégszik egy kézen viselt digitális órával.

Ám az ősi szerves kultúra bomlasztásával, s a magyar falu tudatos szétzilálásával, ezen beszédes, időmérő virágmotívumok kezdetben virágmintás óraszámlappá csökevényesedtek, majd teljesen eltűntek.

Árpádkori templomépítészetünk

Árpád kori, úgynevezett fénytemplomaink, a "keletelés" építészeti és tájolási szabályai szerint rendkívüli tudatossággal épültek. Mindez azt jelenti, hogy az oltár, a sötétséget Nap, mint nap megváltó, felkelő Nap irányába keletre nézett. Így az oltárablakon a Napfény beszűrődésével maga a Világ Világossága, a Fényt hozó, Jézus Krisztus jött be, s ragyogott a hívekre. A szerint, hogy a felkelő nap a fal díszítőelemeinek (virág, állat, szentéletű ember) mely motívumát világította meg, lehetett értesülni az adott napszak, évszak, sőt a Naptári szent ünnepéről, sőt arról is mely naptári szentnek, azaz képbe rejtett szakrális tanításnak lett maga a templom felajánlva.

Egyes Árpád kori templomaink sajátossága az emberi testet megidéző ablak, melyen keresztül Jézus Urunk alakja világlik fel.

A Veleméri templom példáján bemutatva: a nyári napfordulón (június 21.) röviddel napfelkelte után a fényfolt, a szentélyablakkal szemközti nyugati fal déli sarkában fényre hozza Mária köpenye alatt, az oltalmat kereső bűnösöket. Az idő tovahaladásával északi irányba bejárja a templom további díszítőelemeit, miközben a padlóra vetülve mérnöki pontossággal "bemutatja" az épület tengelyeit. Szűz Mária és a mellette felsorakoztatott szent királyok és naptári szentek mindegyike egy és ugyanazon erény, így üzenet képviselői; a szüzességé.

Keleti országrészünkben a reformáció térhódításával egykori katolikus templomainkból festett fakazettás mennyezetű, "égboltozatú" református templomok alakultak.

A fakazetták díszítőmotívumainak jelrendszere ugyanezen fényelv alapján kerülnek megvilágításba, s beszélnek az értő hívekhez. A Veleméri templom tér-idő üzenetét 1978-ban a hivatalos kultúrpolitika legnagyobb támadásai ellenére "az értő" Pap Gábor művészettörténész segítségével egy kisebb tudóscsoport bizonyította.

Fényességes mindennapok...

Azt már szinte "megszoktuk", hogy népművészeti emlékeink - a környező kultúráktól eltérően -, különleges díszítettségű mintavilág hordozói.

Az alábbiakban néhány példát sorolunk föl a magyarság ősi múltját hordozó, archaikus motívumkincsének legkülönbözőbb eszköztárából:

Matyó rózsa: hímzéseink több szirmú, gazdagon burjánzó matyó rózsája, egy az egyben megfelel, az úgynevezett asztrolábium vonalrendszerének, avagy a napjárás gömbkoordináta rendszerének sajátos síkvetületével.

Tisztaszoba: eleink tisztaszobájának faldíszítése, sőt jellegzetes motívumú berendezési tárgyainak (tulipános láda, szuszék, tükrös, az ágyakon nyugvó hímzett párnák és kendők, takarók) elhelyezése szintén az idő múlását hivatott sajátos nyelven jelezni.

Párta: "beszédes" öltözködéskultúránk egyik remekműve a párta. Legmagasabb, homlokcsúcs feletti pontja az éves napjárás két harmonikus pontját, a nap-éj egyenlőséget jelöli (március 21., és szeptember 23.). Tőle jobbra, illetve balra, az elkeskenyedő részeken, ahol a csillogó díszítettség a diszharmónia miatt megszűnik, a két napfordulót jelenti, amikor is vagy a fényes, vagy sötét órák "uralkodnak" életünkben (június 21., és december 21.). Hét karéjos beosztása éppen napfordulótól, napfordulóig tartó hét hónapon át vezet bennünket.

Házoromzatok: Ugyanez a "pártadísz" van jelen régi lakóépületeink házoromzatán is, mely statikus voltának megfelelően, napóraként szolgál az utca emberének tájékozódásában. 

Pásztorkultúránk mindennapi emlékei: számos használati tárgyunk nemcsak a nappali, de az éjszakai tájékozódást is segítette. Pásztorkultúránkban - mely az éjszakai, szabad ég alatti munkát is igényelte -, sok olyan férfieszközt találunk (rühzsírtartók, borotvatokok, lőporszaruk, vadászkürtök, kanászkürtök), melyek motívumrendszere az éjszakai fővilágosító a Hold, valamint a fontosabb állócsillagok térbeli és időbeli megjelenítésére térképként szolgáltak.
(Papp Gábor nyomán)