Magyar Planétás

 

„Ne féljetek,

mert azért bocsátott ide engemet tihozzátok az Úristen,

hogy e sárkány kínjától megszabaduljatok!”

- mondja György vitéz,

az Arany Legendában és az Érdy -kódex

legendáriumában.

 

Mert György népmesei fordulatokkal mintázott alakja a középkori ember lelkivilágának, képzelőerejének: a férfias helytállásnak, az önfeláldozó istenhitnek, az emberszeretetnek, a gonoszság felett győzedelmeskedő emberi jóságnak és az asszonyok iránti mélységes tiszteletnek, egyszóval a középkori európai lovagkor eszmeiségének ma is követendő példája. A legenda szerint ugyanis a Jézushitű lovagot a Sylena nevű városka pogány királya hívja a városába, hogy a város melléki tóban lakó, „nagy halálos sárkánytól, megszabadítsa az ifjakat s a véneket”, s megmentse a sárkány halálos leheletétől a király leányát, a szép szüzet... S amint az a népmesékben lenni szokott, „a mennyei kegyelmes Úristennek akaratja szerint, dicsőséges Szent György vitéz, lova hátán jutván a város mellé...”, ahol „kivoná fegyverét, s nyakát vágá az sárkánynak...”

Rég volt oly aktuális, s oly szimbolikus a Szent György legenda, mint manapság. Hiszen hol volt hol nem volt... Szent György, a vérbeli vitéz, a jézushitű lovag - ki „fehér lovának hátárul, egy éles szúrásával véget vet a halálos leheletű sárkány tombolásának - ma is erőt adó forrása, szellemi utat mutató példaképe a haza oltalmazásán, s az emberélet megmentésén alázatosan munkálkodóknak...

 

 

A Szűz kiszabadítása...

 A magyar Szent György kultusz - amint azt Bálint Sándor írja, „a táltoshagyományaink keresztény színezetűvé vált tükröződései” - már Szent István idejében mélyen élt a néplélekben. Hiszen a mindenkori „sárkánnyal”: az ördöggel, az evilági ártó fejedelmekkel, s a megtestesült gonosz mindenféle formájával: a betegséggel, természeti csapásokkal, családi nyomorúságokkal viaskodó táltos hős megtestesítője volt.

 

A kultusz virágzása,

azonban Károly Róbert 1318-as alapítású,

Szent György-vitézek lovagrendjéhez kötődik.

Az ötven tagú, fekete, térdig érő, csuklyás csuhát,

s fehér mezőben pisrost keresztet viselő lovagok

az Egyház védelmére,

a király követésére, foglyok kiváltására,

a szegények istápolására, a bajtársias érzület ápolására,

s nem utolsó sorban,

a haza védelmére szerződtek

Istennel, s a királlyal.

 

A lovagi közösséget Zsigmond új szabályzattal bővítette. 1408-ban új - Sárkányrend - névre keresztelte át a lovagrendet, azzal a szimbolikus céllal, hogy a legendában megmentett szépséges szűz analógiájaként az ország leányági utódlását, Magyarország trónjának női ágon való továbböröklődését, Szent György kereszténységével átitatódva biztosítsa a sárkánnyal, azaz a trónkövetelőkkel szemben.

 

Szent György mágikus ereje...

 „György ábrázolásai: freskói, képei, szobrai, majd érmei egyáltalán nem a szent artisztikus tiszteletét szolgálták, hanem mágikus szorongások, szinte táltoshagyományaink keresztény színezetűvé vált tükröződései: György alakja rettentse messzire a gonoszt, amely a csapások annyi fajtájával iparkodik az embernek ártani.”- írja Bálint Sándor.

 

A középkortól kezdve

egészen a barokkig számtalan

„a démonnak képzelt betegség megfélemlítésének szándékával”,

hálaadás és oltalomkérés igényével

megannyi templom, kápolna

és ispotály épült a szent emlékére.

 

Azonban ugyanennek a szimbolikus, oltalmazó szemléletnek a tükröződéséről árulkodik a Kárpát-medence szerte megannyi vidéken előforduló, kiemelkedően nagy számú helységnév, amely - nemcsak mint település, hanem annak népe is - a szent oltalma alatt áll. A népmesei hősökhöz hasonlatos, mitikus, (ezüst)fehér, Holdat szimbolizáló táltos paripán ülő, aranyos viseletű, azaz a legyőzhetetlen, aranyló Napot szimbolizáló György vitéz, a hit diadalmas hőseként, Szent László királyunkkal együtt a magyar lovagkor szimbóluma, s a keresztes lovagok védőszentje. Így vált később a lovas katonák, a fegyverkovácsok, a kocsisok, az istállók, s minden lóval foglalkozó ember, valamint a lovak patrónusává.

Szent György mágikus erejében

még a török szultánok is hittek,

akik a keresztény Szent Györgyöt,

Bizánc védőszentjét,

a Bizánci császárok pogány örököseiként

furcsa mód tisztelték.

E furcsa hagyomány,

s nem utolsó sorban ellenünk gyakorolt fekete mágiás „tisztelet” okán,

ezen a napon indították

a törökök a hadjárataikat Magyarország ellen.

 

 

A Szent György harmat oltalmazó „átka”...

 Egészen a török időkig nyúlik vissza, az úgynevezett „török átka hete” elevezésű naptári hétnek, valamint a „Szent György átkos harmatjának” az elnevezése, amely évszázadokon át különféle változatokban élt tovább.

A történet szerint ugyanis a 150 év után, Magyarországról kivonuló török – más, későbbi legendában a bevonuló muszka, azaz orosz – hadak nemcsak megátkozták, de meg is átkoztatták a magyarokkal Magyarországot. Ám azért, hogy a magyarokból kikényszerített „átok” megfoganjon, azonban a szép magyar hazának a magyarok átka mégse ártson, a leleményes magyarok így „átkozódtak”: „Verjön mög a szentgyörgyharmat, Magyarország! Vagy, más formában: „Megátkozlak Magyarország szent György napi esővel!”

 Hiszen, egyrészt, ahogyan a gazdák máig tartják, a Szent György napi meleg eső, aranyat ér, akképpen volt jótékony erejű a Szent György napi friss harmat is, amelynek akár egy cseppje is – amely „a föld erejét, zsírját, s az ég csillagfényét rejti” – egészséget, erőt ad a kenyérbe sütve, bőséget az állatok itatójába keverve, s szépséget és termékenységet a hajnali mosdóvízhez adva. 

 

 

Süss fel nap, Szent György nap...

 "Süss fel nap, Szent György nap..." - szól a régiek, s az egykori naptárkészítők bölcs hite szerint György, akinek naptári értelemben vett ünnepnapját a szintén gonoszűző Mihállyal szemben szerkesztették be a keresztény naptárba, hogy kiszabadítsa a tavaszt, az újjászülető, s a feltámadó, aranyosan fénylő Napot a gonosz tél fogságából. Amint a gyermekmondóka is mondja: „Süss fel nap, Szent György nap...”, 

Szent György alakja, s ünnepnapja

az egykori archaikus népi hagyományokra ráépülve

és a kozmosz szabályaihoz,

a Nap évköri járásához igazodva

a tavaszkezdet, a kikelet

egyik mágikus ünnepnapja.

 

„Az íratlan tradíció hatalmas erejénél fogva, kitörölhetetlenül máig ott él” az állattartók, s a földet művelő gazdák hiedelem világában, s az egykori paraszt kalendárium legjelesebb napjai közé tartozó, a Nagy Anyatermészet törvényeihez igazodó, Szent György napi hagyomány. Így vált a Szent György napi „kikelet”, azaz  -az április végére érzékszerveinkkel is megtapasztalható - „kikelő természet”, földből kihajtó vetésével, a fákon rügyekből kipattanó virágzásával, az erdő zsendülésével egyidejűleg, az istállóban telelő jószág dús legelőkre kihajtásának, s a méhek kaptárból való kiengedésének a mágikus szertartásává. Mert ahogyan a régiek is tartották: a szent ereje oltalmazta az égi háborúban, azaz a tavaszi, s nyári viharokban dúló sárkányok ellen is az embert, s a jószágot egyaránt.

 

 Egykoron,

ezt az oltalmat hivatott

a Szent György estéjétől, a Szent Mihály arkangyal napjáig,  

- a két oltalomkérő

és hálaadó ünnepnap közötti dolgos,

szorgos mezőgazdasági időszakban

- felharsanó hajnali és az esti

Ave Maria harangszó is erősíteni.

 

Az e napon mondott mise pedig az Anyaföld áldásáért, a termés bőségért, s az ember boldogulásáért szólt!