Magyar Planétás

Hol volt, hol nem volt... Hogy volt-e, vagy nem volt? Hogy valóban létezett-e György a „hit diadalmas hőse, a férfias helytállás és az asszonyok tiszteletének lovagias mintaépe, a középkor egyik legkedveltebb szentje a valós életben, vagy sem? Szinte mindegy... Egy bizonyos, Szent György olyan, lovag aki megszabadítja az embereket a halálos lehelletű  sárkánytól... Az önfeláldozó, hős karaktere, a nemes emberi értékrend megtestesítője, akinek tettrekész erejére rég volt oly nagy szüksége - a jelenkor „halálos lehelletű sárkányával” vívott harcában - a világnak, mint manapság...

 

Ne féljetek!

 

„Ne féljetek,mert azért bocsátott ide engemet tihozzátok az Úristen, hogy e sárkány kínjától megszabaduljatok!”- mondja György vitéz, az Arany Legendában és az Érdy -kódex legendáriumában.

 

Mert György népmesei fordulatokkal mintázott alakja

a középkori ember lelkivilágának, képzelőerejének:

a férfias helytállásnak,

az önfeláldozó istenhitnek,

az emberszeretetnek,

a gonoszság felett győzedelmeskedő emberi jóságnak

és az asszonyok iránti mélységes tiszteletnek,

egyszóval a középkori európai lovagkor eszmeiségének

ma is követendő példája.

 

A legenda szerint ugyanis a Jézushitű lovagot a Sylena nevű városka pogány királya hívja a városába, hogy a város melléki tóban lakó, „nagy halálos sárkánytól, megszabadítsa az ifjakat s a véneket”, smegmentse a sárkány halálos leheletétől a király leányát, a szép szüzet... S amint az a népmesékben lenni szokott, „a mennyei kegyelmes Úristennek akaratja szerint, dicsőséges Szent György vitéz, lova hátán jutván a város mellé...”, ahol „kivoná fegyverét, s nyakát vágá az sárkánynak...”

Rég volt oly aktuális, s oly szimbolikus a Szent György legenda, mint manapság. Hiszen hol volt hol nem volt... Szent György, a vérbeli vitéz, a jézushitű lovag - ki „fehér lovának hátárul, egy éles szúrásával véget vet a halálos leheletű sárkány tombolásának - ma is erőt adó forrása, szellemi utat mutató példaképe a haza oltalmazásán, s az emberélet megmentésén alázatosan munkálkodóknak...

A Szűz kiszabadítása...

 

A magyar Szent György kultusz

- amint azt Bálint Sándor írja,

„a táltoshagyományaink keresztény színezetűvé vált tükröződései” -

már Szent István idejében mélyen élt a néplélekben.

Hiszen a mindenkori „sárkánnyal”,

az ördöggel, az evilági ártó fejedelmekkel,

s a megtestesült gonosz mindenféle formájával:

a betegséggel, természeti csapásokkal,

családi nyomorúságokkal viaskodó

táltos hős megtestesítője volt.

 

A kultusz virágzása, azonban Károly Róbert 1318-as alapítású, Szent György-vitézek lovagrendjéhez kötődik. Az ötven tagú, fekete, térdig érő, csuklyás csuhát, s fehér mezőben pisrost keresztet viselő lovagok az Egyház védelmére, a király követésére, foglyok kiváltására, a szegények istápolására, a bajtársias érzület ápolására, s nem utolsó sorban, a haza védelmére szerződtek Istennel, s a királlyal.

A lovagi közösséget Zsigmond új szabályzattal bővítette.

1408-ban új - Sárkányrend - névre keresztelte át a lovagrendet,

azzal a szimbolikus céllal,

hogy a legendában megmentett szépséges szűz analógiájaként

az ország leányági utódlását,

Magyarország trónjának női ágon való továbböröklődését, 

Szent György kereszténységével átitatódva biztosítsa

a sárkánnyal, azaz a trónkövetelőkkel szemben...

Szent György mágikus ereje...

 

„György ábrázolásai: freskói, képei, szobrai, majd érmei egyáltalán nem a szent artisztikus tiszteletét szolgálták, hanem mágikus szorongások, szinte táltoshagyományaink keresztény színezetűvé vált tükröződései: György alakja rettentse messzire a gonoszt, amely a csapások annyi fajtájával iparkodik az embernek ártani.”- írja Bálint Sándor.

A középkortól kezdve egészen a barokkig számtalan „a démonnak képzelt betegség megfélemlítésének szándékával”, hálaadás és oltalomkérés igényével megannyi templom, kápolna és ispotály épült a szent emlékére. Azonban ugyanennek a szimbolikus, oltalmazó szemléletnek a tükröződéséről árulkodik a Kárpát-medence szerte megannyi vidéken előforduló, kiemelkedően nagy számú helységnév, amely - nemcsak mint település, hanem annak népe is - a szent oltalma alatt áll.

 

A népmesei hősökhöz hasonlatos, mitikus,

(ezüst)fehér, Holdat szimbolizáló táltos paripán ülő, aranyos viseletű,

azaz a legyőzhetetlen, aranyló Napot szimbolizáló György vitéz,

a hit diadalmas hőseként, Szent László királyunkkal együtt

a magyar lovagkor szimbóluma,

s a keresztes lovagok védőszentje.

Így vált később a lovas katonák, a fegyverkovácsok,

a kocsisok, az istállók,

s minden lóval foglalkozó ember,

valamint a lovak patrónusává.

Szent György mágikus erejében még a török szultánok is hittek, akik a keresztény Szent Györgyöt, Bizánc védőszentjét, a Bizánci császárok pogány örököseiként furcsa mód tisztelték. E furcsa hagyomány, s nem utolsó sorban ellenünk gyakorolt fekete mágiás „tisztelet” okán, ezen a napon indították a törökök a hadjárataikat Magyarország ellen.

 

A Szent György harmat oltalmazó „átka”...

 

Egészen a török időkig nyúlik vissza, az úgynevezett „török átka hete” elevezésű naptári hétnek, valamint a „Szent György átkos harmatjának” az elnevezése, amely évszázadokon át különféle változatokban élt tovább.

A történet szerint ugyanis a 150 év után, Magyarországról kivonuló török – más, későbbi legendában a bevonuló muszka, azaz orosz – hadak nemcsak megátkozták, de meg is átkoztatták a magyarokkal Magyarországot. Ám azért, hogy a magyarokból kikényszerített „átok” megfoganjon, azonban a szép magyar hazának a magyarok átka mégse ártson, a leleményes magyarok így „átkozódtak”: „Verjön mög a szentgyörgyharmat, Magyarország! Vagy, más formában: „Megátkozlak Magyarország szent György napi esővel!”

Hiszen, egyrészt, ahogyan a gazdák máig tartják, a Szent György napi meleg eső, aranyat ér, akképpen volt jótékony erejű a Szent György napi friss harmat is, amelynek akár egy cseppje is – amely „a föld erejét, zsírját, s az ég csillagfényét rejti” – egészséget, erőt ad a kenyérbe sütve, bőséget az állatok itatójába keverve, s szépséget és termékenységet a hajnali mosdóvízhez adva. 

Süss fel nap, Szent György nap...

 

A régiek, s az egykori naptárkészítők bölcs hite szerint

György az a szent, akinek naptári értelemben vett ünnepnapját a

szintén gonoszűző Mihállyal szemben szerkesztették be a keresztény naptárba, 

hogy kiszabadítsa a tavaszt, az újjászülető,

s a feltámadó, aranyosan fénylő Napot

a gonosz tél fogságából.

 

Amint a gyermekmondóka is mondja: „Süss fel nap, Szent György nap...”, Szent György alakja, s ünnepnapja az egykori archaikus népi hagyományokra ráépülve és a kozmosz szabályaihoz, a Nap évköri járásához igazodva a tavaszkezdet, a kikelet egyik mágikus ünnepnapja.

„Az íratlan tradíció hatalmas erejénél fogva, kitörölhetetlenül máig ott él” az állattartók, s a földet művelő gazdák hiedelem világában, s az egykori paraszt kalendárium legjelesebb napjai közé tartozó, a Nagy Anyatermészet törvényeihez igazodó, Szent György napi hagyomány.

Így vált a Szent György napi „kikelet”, azaz  -az április végére érzékszerveinkkel is megtapasztalható - „kikelő természet”, földből kihajtó vetésével, a fákon rügyekből kipattanó virágzásával, az erdő zsendülésével egyidejűleg, az istállóban telelő jószág dús legelőkre kihajtásának, s a méhek kaptárból való kiengedésének a mágikus szertartásává. Mert: 

 

... ahogyan a régiek is tartották:

a szent ereje oltalmazta az égi háborúban,

azaz a tavaszi, s nyári viharokban dúló sárkányok ellen is az embert,

s a jószágot egyaránt.

 Egykoron, ezt az oltalmat hivatott a Szent György estéjétől,

a Szent Mihály arkangyal napjáig,  

- a két oltalomkérő és hálaadó ünnepnap közötti dolgos,

szorgos mezőgazdasági időszakban - felharsanó

hajnali és az esti Ave Maria harangszó is

erősíteni.

Az e napon mondott mise pedig

az Anyaföld áldásáért,

a termés bőségért,

s az ember boldogulásáért szólt!