Magyar Planétás

_A fejünk felett haladó áldott Nap, Szent András havában rideg, pengeéles fényeivel és a hideg hajnalaival birtokba veszi az étert, hogy kérlelhetetlen erővel vonja meg melegségét az Anyaföldtől. Kimért, egyre erőtlenebb sugarai laposan terítik már fényüket a tájra. Árnyék vetül most mindenre. 

Az elmúlás, a halál árnyai ezek, amelyben ember-lelkünk  - ilyenkor, november elején -, egy pillanatra még „rátekint”, s megsiratja mindazt, amelyet az évkör átellenes időszaka szimbolizál. Az életető fény gyönyörét, a természet zsendülését, a rügyfakadást, a virágzás örömét, az életbe, a termékeny jövőbe vetett hit biztonságát, az élet virágillatú, reményt keltő, szépséges tavaszi vibrálását. Rátekint mindarra, ami elmúlt... Mert:

... ez a dolgok rendje itt a földi létben,

hogy a fénnyel szemben az árnyékot is lássuk...

Ahogyan november elején sötét árnyak lengik be tájat, úgy lengi be lelkünket is a földi elmúlás, az átváltozás, „illata” szerte a világban. A földi lét mulandóságának erői kerítik hatalmába az embert, s a hősök, az ősök szelleme lengi be az élők világát...

Ám az igazi, az Örök,

a kozmikus Élet nem hal meg,

az ragyog.

Csak idelenn a földi létben alakul át minden.

Ez a nagy Anyatermészetnek

a metamorfózisa.

Ez az évkör körforgásának,

a halottainkról való régmúltba vissznyúló,

arhaikus emlékezésnek

a nagy titka.

S éppen az élet és a halál földi kettőssége az,

amely ember számára - itt e kétarcú földi létben - a legnehezebben elfogadható,

legfájdalmasabb tétele

a Teremtés törvényének... 

Ám nem a testi halállal,

az elmúlással való szembesüléstől fél igazán az ember...

Hanem a Teremtő végtelen erejétől és nagyságától,

amelyben törpévé zsugorodik az önmaga elmúlásától,

a földi „hatalmának” pusztulásától rettegő,

önérdekkel teli, porszemnyi ember...

„Lölkök napja”- a megkeresztelt ősi ünnep...

A természet körforgásának, ezt a kiiktathatatlan természeti törvényét vette alapul 835-ben a bölcs naptárkészítő is, ki „megkeresztelte” ezt az emberi lélek mélyéről kitörölhetetlen természeti jelenséget, s az ahhoz kapcsolódó ősi, természeti ünnepet, hogy azt a keresztény naptár részévé tegye.

Mert a bölcs naptárszerkesztők tudták, hogy a nagy Anyatermészet erőit és törvényeit senki sem tudja legyőzni, még az ember sem... Jobb azokat keresztény-módra, „békejobbot” nyújtva megszelídíteni...

Így fejlődött hosszú évszázadok alatt népszokássá a „Lölkök napján”, a „halottak estéjén”, a túlvilágon létezők lelki üdvéért és emlékért szóló harangszó, a „halott etetés”, azaz a koporsókra rakott „Isten lepénye” és „halottak kalácsa”, vagy az életet, a boldogságot, a termékenységet szimbolizáló virágba és gyertyafénybe borított sírkertek máig élő szokása.

„Az örök világosság fényeskedjék rajtuk...”

 A Szentírás szerint, ahogy Jézus mondja: „...aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. „Mert „aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog”. (János 11.20-27)”

Így vált az ősi archaikus halottkultusz keresztény ünnepévé a november 1. a Mindenszentek egyházi ünnepe, amelyben az élő és a meghalt keresztény hívek egy közösséget alkotnak az Úr színe előtt. S ezzel vált Mindenszentek ünnepe az élők számára a „Küzdő Egyház”, a meghalt, de még tisztítótűzben szenvedő lelkek számára a „Szenvedő Egyház”, s a már üdvözültek számára a „Diadalmas Egyház” közös ünnepévé. Ebből nőtt ki november 2. Halottak napja, amelynek ünnepén a hívő ember hosszú évszázadok óta gyújt gyertyát a meghalt szerettei lelki üdvéért, hogy „az örök világosság fényeskedjék rajtuk”...