Magyar Planétás

Mindenszentek fájdalmasan szép napjaiban az éltető Nap-erők már visszakozót fújnak, s kérlelhetetlenül hervasztják a tájat, hogy az enyészeté váljék minden, ami mulandó. Ez a dolgok rendje a földi létben... Mert novemberben a "bent" erői veszik birtokba a nagy Anyatermészetet, mely befelé hangolja a mi emberi természetünket is. S ahogyan a természet is befelé, a szárba, a gyökérbe húzza vissza erejét, a mi embertermészetünk is földi létünk gyökereibe, érzelmi, lelki mélységeinkbe, önmagunk előtt is elhallgatott belső árnyék-világunkba, a lélek „lakhelyére” húzódik vissza.

Ősi átjáróhoz hívja élőt és holtat egyaránt az Élet,

amelyben az ókori népek - így elődeink a szkíták is -

novembert, azaz a Skorpió havát

az elmúlás, a halál, a lelkek átváltozásának

természeti ünnepeként élték át.

Mert hitték, hogy a derűs élet és a fagyos árnyak találkozó pontján

szellem-árnyak járnak közöttünk,

s az élet és a halál e kettős kapujában

találkozhat a múlt és a jelen,

az élő és a holt.

Úgy tartották, hogy e különös évköri pillanatban megszűnik az emberi idő, s az Idő kérlelhetetlen Ura a számolható, mennyiségi időn túllépve misztikus minőséggé változik, amelyben különös égi-földi átjáró nyílik meg evilág és túlvilág között. E misztikus dimenziókapuban pedig az ősök, s hősök szelleme lengi be az élők világát... Ezt vette alapul 835-ben a bölcs naptárkészítő is, ki „megkeresztelte” ezt az emberi lélek mélyéről kitörölhetetlen ősi ünnepet, hogy a keresztény naptár részévé tegye. Mert a bölcs naptárszerkesztők tudták, hogy a nagy Anyatermészet erőit és törvényeit senki sem tudja legyőzni, így a belőle kifejlődő népszokásait sincsen értelme kiiktatni, jobb azokat keresztény-módra, békejobbot nyújtva megszelídíteni. 

Így vált november 1. Mindenszentek egyházi ünnepévé, amelyben az élő és a meghalt keresztény hívek egy közösséget alkotnak az Úr színe előtt. Ezzel vált Mindenszentek ünnepe az élők számára a „Küzdő Egyház”, a meghalt, de még tisztítótűzben szenvedő lelkek számára a „Szenvedő Egyház”, s a már üdvözültek számára a „Diadalma Egyház” közös ünnepévé. Ebből nőtt ki november 2. Halottak napja, amelynek ünnepén a hívő ember hosszú évszázadok óta gyújt gyertyát a meghalt szerettei lelki üdvéért, hogy „az örök világosság fényeskedjék rajtuk”.

 S mint minden jeles nap

a naptári év körében szemben áll,

„rátekint” egy azt kiegészítő,

átellenes minőségre, jelen esetben

az elmúlás, a halál tart tükröt

az újjáéledő, feltámadó Életnek.

 Mindenszentek és Halottak napján

a természet befelé fordulásával,

az elmúlással való találkozással,

a halottainkról való megemlékezés pillanatában

gondolatban rátekintünk az évkör tükröt-tartó, májusi időszakára:

az élet gyönyörére, a természet zsendülésére, a virágzás örömére,

az életbe, a termékeny jövőbe vetett hit fizikai biztonságára,

május fénnyel teli, virágillatú, reményt keltő,

tavaszi vibrálására.

Mindarra, ami elmúlt már...

 Ennek emlékét visszük magunkkal

szeretteink sírjához.

Ezért viszünk mi is szépséges virágokat, életet sejtető koszorúkat, fénylő mécseseket és láng-lelkű gyertyákat halottaink sírjára, mert hisszük, hinni akarjuk, s mert valójában tudjuk is, hogy ahogyan a nagy Anyatermészet rendjében sem szakad meg az Élet - hiszen a természet őszi elmúlása, halála után tavasszal újraéled, feltámad, tovább él minden - így az Élet örök törvénye szerint emberi életünkben sincsen ez másképp.

Mert a mi, egyetlen maradandó részünk, örök lelkünk is tovább él odaát. Ezért e túlvilági életben való reménység hite hatotta át évezredek óta, s hatja át ma is ember-lelkünket e fájdalmasan szép napokban. Ez Skorpió, Mindenszentek, Szent András havának misztikuma, ez a misztikus élet és a misztikus halál fájdalmasan szép titka...