„Kerti” munka az önismeret talaján...
A globális együttélés szabályrendszerét rendre felrúgó, modern ember sokat tanulhatna az emberiség ókori nagy kultúráitól, s azt példaként maga elé állító, „all’antica”, vagy ahogyan később nevezték -, a reneszánsz emberétől. Aki, mint isten-arcú, képmás teremtmény a forma és a szellem, azaz az ember és a természet, azaz a keresztény kozmológia égi, s földi törvényei alapján igyekezett egységes harmóniába rendezni az életét.
Az emberiség ősidők óta - kimondva vagy kimondatlanul, olykor egoista rátartiságában, még önmaga előtt is titokban tartva - „visszavágyódva”, elvágyódva keresi, kutatja a teremtés paradicsomi ősállapotát, a teremtett világ tökéletességét, az ehhez a tökéletességhez vezető szellemi-, önismereti utat, az ebből fakadó külső-belső harmóniát, azaz a földi boldogságát.
S hogy a különféle útvesztőkben elbukva miért nem találja?
Mert a magunk mögött hagyott,
hosszú-hosszú évszázadok alatt
megtanították az embert félni
a kozmosz természeti törvényeitől,
a létezés természet adta elveitől,
amelyek az eligazodást szolgálják.
Mert a történelem egy jól nyomon követhető „pillanatában” a tudásalapú spirituális gondolkodást ördöginek bélyegezték, a teremtett világ ok-okozati összefüggéseit sarlatánságnak nyilvánították, s az egykori szent tudást, a keresztény gnózist megbélyegezték, majd kiirtották. Hiszen, ha nincsenek természetadta szabályok, úgy alkalmazkodni sem kell hozzájuk, s ha nincsenek isteni törvények, akkor nemcsak az életet, s az embert helyes keretek között tartó isteni Rend sincsen, de annak megalkotója, maga Isten sem létezik. S ha nincs Isten, akkor mivel a Teremtés törvényei nem részei az emberi életnek, így - következmények nélkül - természetesen a szabadság nevében - bármit megtehet a teremtett világgal: az Anyatermészettel és saját emberi természetével egyaránt.
Itt tart ma a világi fősodor, amely miután tönkretette az Anyatermészetet, most saját emberi természetén kísérletezik... Mert nem érti már a saját belső, természeti törvényei és a teremtett világ természeti törvényei közötti összefüggést...
Ezért nem érti a lelki és fizikai betegségeinek,
a megbillent egészségének,
az őt is körülvevő világi-,
társadalmi történéseknek,
Földanya sérüléseinek,
az Anyatermészet beteges jelenségeinek,
s a kozmosz törvényeinek
Egy, azonos tőről fakadó,
szerves okát.
Így végül, ha az ember belső törvényeit nem kell a magasabb rendű, isteni, kozmikus törvényekhez igazítania, akkor jön el a minden erkölcsi gátat, szellemi féket fölülíró, oly sokat hangoztatott szabadság, amelyben már a saját jövőjét garantáló, Életet éltető, vagy azt megfojtó, Életet elvevő elveket sem képes megkülönböztetni egymástól...
Hogy miért jutott el idáig az emberiség? Mert mindig a könnyebbik utat választotta... Mert mint istenarcú, tehát szabad akarattal felruházott, teremtő erővel megáldott, teremteni képes teremtmény, mindig megúszni akarta az életet. Csak hogy ne kelljen a fejlődésre, jobbításra váró tudatának, lelkének belenéznie a teremtett világ Egy, közös tőről fakadó, logikus, ok-okozati törvényszerűségeitől oly tisztán ragyogó, lelkiismereti és szellemi tükörbe. Mert abban meglátná öncélú, akarati énjét, saját tudatlanságát, belső félelmeit, magát a tévútra vezető egot, amellyel szembesülnie oly fájó volna...
Ezért inkább az Isteni Igazság fényes tükrét, a teremtett világ egységes, minden élő organizmusra vonatkozó szabályrendszerét, azaz a kozmosz Életet irányító törvényszerűségeit hosszú évszázadok alatt dirib-darabokra törte, s csak a számára hasznos, másokat befolyásolni tudó, ezzel saját hatalmát garantáló részleteket tartotta meg belőle... Mára pedig e dirib-darab részletekből már nem képes összerakni az Életet garantáló, szerves törvényeket, az életet oltalmazó Világnézetet, az Életet átörökíteni képes társadalmi struktúrát...
Pedig „csak” vissza kellene nyúlnia, - még ha fel is borul néhány katedra és oltár - a „sötét középkornak” degradált "all antica" emberéhez, s az egykori reneszánsz ember szerteágazó, ám az ókor bölcseletéből, a szent gnózisból táplálkozó szellemi tanításaihoz... Azokhoz az elvekhez, amelyek a Kozmoszból – magyarul a Rend-ből - származnak.
A Magyar Planétás szellemi elődei,
a reneszánsz kor humanista embere,
spirituális szimbólumokkal formálta,
s a mindent átható, Istenihez igazította a környezetét,
az életteret, a szakrális kertjét...
Így vált a reneszánsz kert, az öröklét üzenetét hordozó díszkert, a munka, a tanulás, a meditálás, a közösségi lét, a játék, az élvezetek, s a pihenés színterévé, azaz a kert alkotójának a tükörképévé: az önismeret kertjévé, amelyben e kert megművelője, maga az ember, ki valójában önmaga „művelője”...
Aki „belép” a Magyar Planétás „kertkapuján” olyan olvasnivalókat, tanulmányokat, publikációkat talál e „titkos kertben”, amelyek igyekeznek a darabjaira tört Szent Tudás, a Gnózis alkotórészeit „összeragasztani”, s általa az emberi szellemet az ősi forráshoz közelíteni.
Köszönöm a drága, Jóistennek,
hogy nap, mint nap
engedi művelni
e termékeny kertet!
(A Magyar Planétás „ PLANÉTÁS KERTJE " rovata a teremtés rendjét, az Anyatermészet sérüléseit, az ember teremtői felelősségét és a mikro–makrokozmosz összefüggéseit tárja fel a szinkretista asztrológiai világolvasati rendszerében, az asztrális hermeneutikai módszertani nézőpontjából.)
(Spirituális bölcselettel, s a teremtett világ emberre, s világra ható kozmikus törvényszerűségeivel közel 30 éve foglalkozó "Planétás-íróként" hamarosan napvilágot lát könyv formájában is egy összegző munka: "Teremtő természetünk - avagy ami az Édenből megmaradt" címmel... Addig is olvassák értő figyelemmel, a Planétás kertje rovat cikkeit!)
© Wieber Orsolya – Magyar Planétás – Csízió kézirat, megjelenés alatt. Minden jog fenntartva.
(A szerző, Wieber Orsolya a MAGYAR ÉRDEMREND LOVAGKERESZTJE-nek (2026) és a NEMZETI EMLÉK-ŐR DÍJ-nak (2023) a kitüntetettje.)
