Magyar Planétás

A kozmikus rend festett képe – az Oklándi Unitárius templom beszédes mennyezetkazettái
Tisztelgés a mennyezetkazetta 225 éves évfordulója előtt

Ha jobban szemügyre veszi az ember az oklándi SYSTEMA COPERNICANUM mennyezet festett kazettáját – a Nap-központú világrend kopernikuszi elvére épülő, heliocentrikus rendet megjelenítő ábrázolását –, hamar rájön: ez nem egyszerűen az emberiség gondolkodásmódját új kerékvágásba állító metszet másolata.

A festő nem egy hideg diagramot kopírozott át – Benedek Elek szavaival élve – a „csinosan épült” kis falucska önmagában is különleges, 13. századi templomának világon egyedülálló jelentéssel bíró kazettás mennyezetére, hanem mintha a 18. századi oklándi közösség hitének és világértelmezésének megfelelően, szimbolikusan dolgozta volna át az asztronómiai ábrákból jól ismert kopernikuszi világképet.

A Krisztus fényét allegorikusan jelképező Nap középpontja köré elhelyezett bolygók pályái az emberi és a kozmikus élet ritmusát „mesélik” el: a hagyományos magyar szimbolikus gondolkodásban a „Magyarok csillagának” tekintett Jupiter és a „Székelyek csillagának” nevezett Szaturnusz planétái pedig mintha különös hangsúlyt kapnának a 225 éves templomi mennyezeten.

És itt rejlik a dilemma: mintha az oklándi kazetta a kopernikuszi fordulat, vagyis a heliocentrikus világkép magyarul értelmezett parafrázisa volna.

Mintha a tudomány és a hit, a mitológia és a nemzeti identitás egyszerre volna jelen rajta.

S mintha 1771-ben Elekes András nem pusztán a korabeli teológiai és tudományos gondolkodást felforgató Nap-központú rendet másolta volna, hanem annak megszépített, székely átiratát: olyan képi megfogalmazást, amely nemcsak az idő járását, a csillagok fordulását és a világtörténelmet átíró kopernikuszi rendet jelenítené meg, hanem az Isten tenyerén élő apró székely közösség saját kozmikus helyét is kijelölné a nagy világmindenségben…

Az Árpád-kori alapokra épült oklándi unitárius templom 1771-ben elkészült, a világon teljesen egyedülálló festett mennyezetének SYSTEMA COPERNICANUM kazettáján ugyanis a Jupiter és a Szaturnusz mintha nem egyszerűen egy-egy bolyongó égitest volna a többi között, hanem kiemelt rangú, megtisztelt szerepű, különleges minőségű planéta.

A kopernikuszi bolygósorrendben – az ismert kopernikuszi metszet tanúsága szerint – a Naprendszer leghatalmasabb alakja a Jupiter, a Naprendszer legnagyobb tömegű bolygója, a középkori–reneszánsz planétaszimbolikában a hit, a jog, az erkölcs és a becsület planéta-allegóriája, míg a határokat, szigorú korlátokat és a határőrzés szimbolikáját hordozó Szaturnusz sem a megszokott ikonográfiai–asztrológiai jelöléssel, hanem hangsúlyosabb, kiemeltebb formában jelenik meg a templomi mennyezeten.

De vajon mi lehet az oka mindennek?
Lehet, hogy ez az eltérés a reneszánsz kori tudományos forradalom humanista megalkotójának, Nicolaus Kopernikusznak a Föld „trónfosztását” és a napközpontú világrendet bemutató híres ábrájától nem a véletlen műve volna?

Lehet, hogy bár Elekes András 1771-ben valóban a kopernikuszi világkép bolygósorrendjét rajzolta meg, mégsem az eredeti De revolutionibus orbium coelestium című – a korabeli unitárius könyvtár polcain is megtalálható, ismert – mű metszetét másolta volna, hanem tudatosan tért el attól?

Lehet, hogy bár az önmagában is egyedülálló módon templomi térben felfestett ábra ugyan a „kopernikuszi kazetta” nevét viseli magán – s a szakirodalom szerint a kopernikuszi mű az unitárius kollégiumi–egyházi műveltségkörben hozzáférhető és ismert volt –, azonban a két planéta, a Jupiter és a Szaturnusz – vagy ahogyan a magyar hagyomány tartja, a magyarok és a székelyek csillagai – planéta-gömbökkel való ábrázolása más csillagászati albumok rajzolata volna?

Vagy esetleg a festő és megbízói más, tudatos, szimbolikus üzenetet akartak közvetíteni az ismert kopernikuszi metszet átalakításával?

Netalántán a sokat próbált erdélyi történelem egyik nehéz évszázadában az apró székely közösség szimbolikus látását, székely–magyar identitását és a planéták mitológiai hagyományát – vagyis a közösség hitét, tudását és a világmindenségben kijelölt helyét – festették volna bele a heliocentrikus világképbe?

Nos, ha mindezen kérdéseket együtt szemléljük, akkor válik igazán láthatóvá a mennyezet egészének belső rendje. Hiszen éppen ebben az értelmezési térben válik kulcsfontosságúvá, hogy a tudományos világképet forradalmi módon átalakító, a bolygópályákat szemléltető, ezzel a tudományos időt a fókuszba helyező Kopernikusz-kazetta nem önmagában jelenik meg a templomi mennyezeten, hanem a vele egyenrangúan elhelyezett AEPActa-kazettával, azzal a húsvétszámító öröknaptárral együtt, amely a liturgikus idő hagyományának különleges lenyomata. Ezzel pedig két világkép ábrázolásának, két földi nézőpontnak, két gondolkodásmódnak, két rendnek – a tudomány és a hit, a kozmosz és a liturgia, az emberi és a kozmikus idő – egészen egyedülálló szintézisét adja az oklándi templom mennyezetének kazettasora.

És itt tárul fel az a tény, amely önmagában is világszenzáció, európai összehasonlításban is rendkívül ritka jelenség: hogy egy kopernikuszi világképet ábrázoló mennyezetkazetta és egy AEPActa húsvétszámító öröknaptár-kazetta festménye nemcsak közösen jelenik meg egy térben, hanem közösen jelenik meg egy megszentelt térben.

Egy templom szent terében! Ráadásul egymással egyenrangú módon… De nem ám a Habsburg Birodalom császárvárosában, Bécsben – ahová Erdély ez idő tájt politikai–igazgatási értelemben a Habsburg Monarchia keretei között tartozott –, nem is az európai kereszténység egykor közös origójában, Róma valamely híres templomában, még csak nem is a Magyar Királyság államisági szimbolikáját hordozó városában, Pest-Budán, sőt nem is a kincses Kolozsváron, az unitárizmus iskolai, egyházi és kulturális értelemben vett központjában, hanem egy „Isten háta mögötti”, pontosabban fogalmazva: egy „Isten tenyerén” élő, homoródmenti székely falucska protestáns közösségének gyöngyszemszépségű, aprócska templomában: Oklándon.

Mindez nemcsak egyedülálló világszenzáció, még csak nem is önmagában színesen gyönyörködtető, díszes folklór, hanem merész tett, szellemi kihívás: ahol egy bátor unitárius közösség – jóval megelőzve a napközpontú világnézet széles körű társadalmi és egyházi elfogadásának későbbi korszakát és korszellemét – égi és földi középpontot teremt magának.

De vajon miért? Kik lehettek e bátor kezdeményező emberek? S mi okból álmodták bele e többrétegű sors örökségét az oklándi templom kazettás mennyezetébe az alkotók: Kuti András rektor, Elekes András asztalosmester és Mezei Mihály prédikátor?

Nos, e számtalan kérdés megválaszolásához elő kell vennünk történelmünket, tudományos világunkat, nemzeti hagyományainkat, keresztény ünnepeinket és a naptári év ritmusát adó jeles napjainkat: azaz égig érő, keresztény magyar kultúránk mélyen gyökerező kozmikus világnézetét – azt, amit jómagam asztrális hermeneutikai világszemléletnek nevezek.

Mindazt, amit az antik mitológiák hittek, értettek és tudtak, a kereszténység pedig – mivel nem mehetett szembe az emberiség tudatalattijában élő, a Teremtő által az égre festett ősképekkel, az archékkal – inkább saját arcára formálva, békejobbot nyújtva megkeresztelte azt.

Talán ezek az emberi lélek és a néplélek tudattalan régióinak mélyén élő, s az emberi tudat és a nemzettudat tudat feletti régióinak magaslatait összekötő, életünk minden szegmensét átható, a Teremtő által az égre festett ősképek segítenek majd elvezetni a magyarázathoz.

…mert mindenkinek meg kell békélnie a gondolattal: Minden Egy.
Emberi létünk és nemzeti történelmünk minden apró és minden óriás, egykori és mai mozzanata a teremtett világ egységes rendező elvéből, a Jóistentől ered.

© Wieber Orsolya – Magyar Planétás – A kozmikus rend festett képe – az Oklándi Unitárius templom beszédes mennyezetkazettái – kézirat, megjelenés alatt. Minden jog fenntartva.