Az elmúlás, a halál árnyai ezek,
amelyben ember-lelkünk
ilyenkor, november elején, egy pillanatra még „rátekint”,
s megsiratja mindazt,
amelyet az évkör átellenes, Bika időszaka,
azaz az Ígéret hava szimbolizál:
az életető fény gyönyörét, a természet zsendülését,
a rügyfakadást, a virágzás örömét,
az életbe, a termékeny jövőbe vetett hit biztonságát,
az élet virágillatú, reményt keltő,
szépséges tavaszi vibrálását.
Rátekint mindarra, ami meghalt, ami elmúlt...
Mert ez a dolgok fájdalmasan szép rendje itt a földi létben, hogy a fénnyel szemben az árnyékot is lássuk. Mert ahogyan november elején sötét árnyak lengik be tájat, úgy lengi be lelkünket is a földi elmúlás, az átváltozás, „illata” szerte a világban. A földi lét mulandóságának erői kerítik hatalmába az embert, s a hősök, az ősök szelleme lengi be az élők világát...
Ám az igazi,
az Örök,
a kozmikus Élet
nem hal meg,
az ragyog.
Csak idelenn a földi létben alakul át minden. Ez a nagy Anyatermészetnek a metamorfózisa. Az évkör forgásának, a Nap körös járásának, az Élet körforgásának, a halottainkról való régmúltba visszanyúló, archaikus emlékezésnek a nagy titka. S éppen az Élet és a halál kettőssége az, amely ember számára legnehezebben elfogadható, legfájdalmasabb tétele a Teremtés törvényének... Ám nem a testi halállal, az elmúlással való szembesüléstől fél igazán az ember. Hanem a Teremtő végtelen erejétől és nagyságától, amelyben törpévé zsugorodik az önmaga elmúlásától, a földi „hatalmának” pusztulásától rettegő, önérdekkel teli, porszemnyi emberi ego...
„Lölkök napja”
- a megkeresztelt ősi ünnep...
A természet körforgásának, kiiktathatatlan természeti törvényét vette alapul 835-ben a bölcs naptárkészítő is, ki „megkeresztelte” ezt az emberi lélek mélyéről kitörölhetetlen természeti jelenséget, s az ahhoz kapcsolódó ősi, természeti ünnepet, hogy azt a keresztény naptár részévé tegye.
Mert a bölcs naptárszerkesztők tudták,
hogy a nagy Anyatermészet erőit és törvényeit
senki sem tudja "legyőzni", még az ember sem...
Jobb azokat keresztény-módra,
„békejobbot” nyújtva megszelídíteni,
s a keresztény hagyomány részévé tenni...
Így fejlődött hosszú évszázadok alatt népszokássá a „Lölkök napján”, a „halottak estéjén”, a túlvilágon létezők lelki üdvéért és emlékért szóló harangszó, a „halott etetés”, azaz a koporsókra rakott „Isten lepénye” és „halottak kalácsa”, vagy az életet, a boldogságot, a termékenységet szimbolizáló virágba és gyertyafénybe borított sírkertek máig élő szokása.
„Az örök világosság fényeskedjék rajtuk...”
A Szentírás szerint, ahogy Jézus mondja: „...aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. „Mert „aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog”. (János 11.20-27)”
Így vált az ősi archaikus halottkultusz keresztény ünnepévé a november 1. a Mindenszentek egyházi ünnepe, amelyben az élő és a meghalt keresztény hívek egy közösséget alkotnak az Úr színe előtt. S ezzel vált Mindenszentek ünnepe az élők számára a „Küzdő Egyház”, a meghalt, de még tisztítótűzben szenvedő lelkek számára a „Szenvedő Egyház”, s a már üdvözültek számára a „Diadalmas Egyház” közös ünnepévé.
Ebből nőtt ki november 2. Halottak napja, amelynek ünnepén a hívő ember hosszú évszázadok óta gyújt gyertyát a meghalt szerettei lelki üdvéért, hogy
„az Örök Világosság fényeskedjék rajtuk”...
Tisztelt Olvasó!
Ha Ön is szeretne értő részévé válni a világi történések szellemi, spirituális hátterének, iratkozzon fel a Magyar Planétás honlap értesítőjére, hogy - kikerülve a közösségi média cenzúráját -, közvetlenül a szerző honlapjáról, elsőkézből értesülhessen az aktuális cikkekről és tanulmányokról!
Bízom benne, a Magyar Planétás írásai szellemi útmutatásaival, lelki hangolódással, a tudat tágításával fölemelik az olvasót az emberi idő szűkre zárt határaiból a kozmikus idő mennyei határtalanságába!