Magyar Planétás

Egy, kettő, három - tézis, antitézis, szintézis...

Az "egy állítás, egy tagadás" veszekedős világában bizony jó volna feléleszteni magunkban a szintetizáló, az együttműködés elfogadó világát. Életünk múlik ugyanis rajta. Ám ehhez értenünk kellene mit is hárítunk a nézeteltérések poláris világában. Forduljunk mindig tanácsért a természethez, annak rendezett törvényszerűségeihez. Akár az évköri viszonyokat, akár a nap 24 órájának forgandóságát figyeljük, az aktív, fényes, nappali és a passzív, sötét, éjszakai lét között, ha csak egy "pillanatra" ugyan, de megszületik a szintézis, az erők kiegyensúlyozottságának ihletett állapota.

Az évkörben a nap-éj egyenlőségek idején tavasszal és ilyenkor, Mérleg idején, ősszel teljesedik be. A kisebb, 24 órás körforgásban pedig a napfelkelte - naplemente szakrális pillanatai jelzik e szintetizáló erő jelenlétét. Ilyenkor Mérleg csillagjegy idején érdemes elcsendesedni és a magasabb rendű kiegyensúlyozottságától példát venni! S magunkban, csakúgy, mint a belőlünk szerveződő társadalomban e kétfeleség között ideje volna egyensúlyt, harmóniát teremteni.

Szép az, ami igaz...

A feladat egyszerűen hangzik mégis nagyon nehéz: ha az "Én és a Te" poláris, kétarcú igazságában egyensúlyi állapotot, azaz szintézist tudunk teremteni, akkor elérhetjük a Mérleg csillagjegy igazságát: a "szép az, ami igaz" - önzetlen ideáját. És éppen ezen az önzetlenségen van a hangsúly. Mert csakis a másik javára történő lemondani tudás emelheti fel a világot, s benne az egyes embert, a valódi boldogság egomentes állapotába. Ez az a létállapot, amikor az emberi lélek eljut szellemi fejlettségének azon fokára, hogy megérti: az én "haszna" és a külvilág java egy és ugyanaz. Ezen a tudati síkon érti már az "Én", hogy lemondása valójában saját énségének építőeleme, s hogy az érdekmentes áldozathozataláért vállalt jutalom nem marad el.

Ugyanis harmónia, szépség, boldogság, izgazság lesz a jutalma. Mert a szépség, a harmónia, a poláris erők rendjéből és arányosságából fakad. Ha az élet gyakorlati szintjén, a létezés külső-látható és belső- láthatatlan világa közötti arányok, azaz mértékek szabályosak, akkor beszélhetünk egyensúlyról, szépségről és egészségről, vagyis igazságról. Aki - vagy amely társadalom - még "bort iszik, s vizet prédikál" ott az arányok eltolódnak, tehát deformálódnak. Így a külső test maga is deformáción megy keresztül, hiszen megbomlott az egyensúlya saját belső lényével, kinek "otthont" ad.

A külső és a belső igazságának megbillenése pedig kibillentséget, egyensúlyvesztést, diszharmóniát, aránytalanságot okoz a testben. Sőt egy ország testében egyaránt. Vagyis, ha az állam, mint "test" - mely otthont ad a népnek, a népléleknek - egészségtelen, ott mindig a néplélek, s a mindenkori vezető harmóniájában kell keresni a probléma okát. 

Ha tehát az egészség, azaz az igazság ideája torzul, akkor a mérleg valakinek a javára megbillen. S e torzulás még akkor is látszik, ha a személy, a közösség, vagy a társadalom mást akar elhitetni és láttatni magáról. A kozmikus igazság előtt ugyanis a hazugság lehetetlen, azonnal lesznek látható nyomai, fizikai jelei az aránytalanságnak, a deformációnak. Végeredménye pedig a lélek betegsége után a test betegsége, a néplélek betegsége után az ország betegsége lesz. S a legszebb és legelőrevivőbb, legmagasztosabb külvilági, vezetői törekvések ellenére sem lesz egészséges a nemzet lelki világa, ha nem foglalkozunk vele végre valahára. Mert nemcsak a test, a gazdaság, a szervezeti felépítés vár igazságra. Megmentésre vár e belső világ, a néplélek igazsága egyaránt!

De mi is történt velünk 2013. augusztus 20-án és azóta?
Telihold dagadt a fejünk fölött. Pontosan másnap hajnali fél négykor tetőződött, ám gyakorlati hatása természetesen már az ünnep napján is érződött. Mint tudjuk, Teliholdkor a két teremtő erő, a sötétség magába ölelő és a napfényes kitárulkozó erők néznek farkasszemet egymással. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy égi nász zajlik, ahol a férfi és női erők néznek szembe másik, kiegészítő felükkel. Így a Telihold tudatos megélésével, lelki ráhangolódással  - mint életünk bármely szembenálló fényszögkapcsolatának esetében -, igen szépen föloldható e feszült erők hatása. Ám mégsem ez volt a lényege az égbolt rajzolatának. Hanem a Rákban járó Jupiter - magyarra fordítva, a nemzet önbecsülése, hite  - került a sorsátalakító, két drasztikus bolygóval nagyon mehéz kapcsolatba. (Rák Jupiter - Bak Plútó- Kos Uránusz T-kvadrát) De úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nemzet hitevesztettsége, hiszékenysége, sérült önbecsülése, identitása került terítékre az ünnep estéjén. Mert mi történt világi síkon az ország életében?

A szegedi szabadtéri színpadon a harminc éves István a király című rockoperát ismét előadták, igaz új felfogásban. Ezt közvetítette az uránuszi elveken működő egyik televíziós csatorna, szerte szét szórva az előadás üzenetét az éterben. Azóta a szerves világ két egymást kiegészítő pólusát ismét összeugrasztották egymással: István "hívei" tovább gyülölködnek Koppány "híveivel", szerző az olvasóval, író a nézővel, rajongó a szereplővel, színész a zenésszel, magyar a magyarral.

A nevető harmadik pedig markában a pénzzel jót mulat rajtunk. Hogy miért? Mert önbecsülését, lelki kapaszkodóit, fizikai táptalaját vesztett jupiteri népünk, s persze vezetőink - akár vallási, kulturális, tudományos vagy politikai értelemben véve - nem hajlandóak beszélni valami nagyon fontosról. Arról, hogy István és Koppány is mindannyian mi vagyunk. Itt ugyanis két teremtő energiának a harca áll szemben egymással: Szaturnusz és Jupiter, szűkülő és táguló, határokat szabó és magába ölelő, tradícionális és újat befogadó, sötét és világos erők termékeny, teremtő elveket indukáló erejét piszkálta fel a sors. Bármely átalakulás - melynek gazdasági vetületéről ad csak hírt a sajtó - mindig nehézséggel jár.

Ám minden gondolkodó lény tudja, hogy valójában szellemi és lelki értelemben nem mehetünk tovább a megszokott úton. S abban is biztosak lehetünk, hogy a konfrontációtól való félelemből, személyes emberi gyarlóságból, hatalomvágyból, s kényelemből fakadó megszokottságot maga mögé fogja utasítani a változás, mely egyre közeleg. Arra fogja ösztönözni a nemzetet, hogy bizony foglalkozzon létének legfontosabb küldetésével: a világ két pólusát kiegyenlító szerep megértésével, felvállalásával, s tudatos működtetésével. Amíg ezt nem értjük meg, addig  az "egy állítás, egy tagadás országában" értetlenség és gyűlölet lesz, békesség és szeretet helyett.

Ez a két erő áll szemben egymással országunk `89-es születési horoszkópjában, azaz a közös nemzeti küldetésünknek testet adó, Magyar Köztársaság 1989. október 23. "született" horoszkópjában is. E két sorsbolygó kiegyenlítettlenségéből fakadnak legnagyobb feladataink. Azonban az őszinteséget nem halogathatjuk tovább, nem ad rá túl sok időt a Teremtő. Ezeknek az éveknek a legfontosabb, tovább már nem halogatható feladata e földi létezést, társadalmi egységet, emberi szervezetet működtető kétféleség megértése, tudatos gyakorlása. Olyan, mint a hullámmozgás, mely a szerves világot működésben tartja: a hol fent, hol lent, aktív és passzív, kitáguló és elernyedő erők hullámvonalai, görbéi között megbúvó egyenes.  Ez az arányosság, a felek egymásba futásának, egymás feltételezésének, egymás kiegészítésének szakrális Egysége. 

Ez maga az együttműködés, a szent harmadik, az arany középút törvénye, mely stabilitást, egyensúlyt ad embernek, társadalomnak, nemzetnek, s nemzetek közösségének egyaránt. E szintézis pedig abban áll, hogy sem nem az egyikben, sem nem a másikban, hanem kettejük összhangjában és elfogadásában áll vagy bukik e földi játszma, melyre rendelt bennünket a Teremtőnk. E két erőt ezért nem kiirtani, hanem megszelídítve megbékíteni kell egymással. Hiszen kettejük pulzálása adja a földi világ teremtő lüktetését: a szív hangját, a vér áramát, a tüdő munkáját. Egyezséget, egészséget, békességet a szerves világban. Vagyis magát az életet kicsiben és nagyban egyaránt.

De, ha mi "Istvánok" és "Koppányok" nem gondolkodunk e kettő párbeszédéről, kiegyenlítettségéről, ha mi magunk nem beszélünk tisztán jelenünkről és múltunkról, hibáinkról és erényeinkről, a Jó Istentől kapott elképesztő súlyú feladatunkról, akkor baj van. Mert a kozmosz törvénye szerint, ha mi nem teremtjük meg e kibékítő, egyesítő, szent harmadik, középutas erőt, a kiegyensúlyozottság, az arányosság létállapotát, akkor a kitöltetlen űrt, valami más fogja kipótolni.

A mindig aktuálisan jelenlevő "nevető harmadik" bitorolja majd. Az az erő, mely félelmekkel, elfolytásokkal, személyes bánattal, a kozmosz szempontjából kicsinyes gondokkal terhelt emberi lelkeket használ fel, vásárol meg arra, hogy a termékeny két pólust összeugrassza egymással. Hogy az Árpádházi uralkodót tutyimutyi bábfigurának, Koppányt erkölcstelen barbárnak, a magyar urakat moslékzabálóknak, s a népet a szent korona börtönében ide-oda csapódó, önállótlan csürhének, a koronázó püspököt pedig terrorista diktátornak mutassa be.

Ám ez mindaddig így lesz, amíg nem foglalkozunk azzal a küldetéssel, amellyel az elmúlt évszázadok, másfél évezred alatt vissza-visszatértünk Európába: azaz, hogy erkölcsileg, és racionális tudásban is nagy áldozatok árán, megjavítsuk, egyensúlyba hozzuk mindazt, amelyet a csakis aktív, előretörő, leigázó, vagyis kizárólag a férfi pólust működtető Európa rendre elront. Ezért kellünk mi, Boldogasszony nemzete a másik pólusnak, hogy hatalmas áldozattal az egyensúly megteremtődjék a világban. Mert olyan nincs, hogy a szervezet csak levegőt vesz, csak kitágul, csak hódít, csak bekebelez, csak gyarmatosít. Valamikor, valakinek az elhasznált "levegőt" is ki kell fújnia, az izmokat el kell, hogy lazítsa, s hatalmas önuralommal, bölcsességgel megáldva a kivont kardokat vissza kell húznia.  Hogy a szerves lüktetés arányos, ritmikus, harmonikus, azaz egészséges legyen.

Amikor a test beteg, nem a bőrt kell illatos olajokkal kenegetni, a ráncokat kisminkelni, hanem belül, a lelket kell meggyógyítani. Csakúgy mint az egyes emberekből szerveződő nemzetek, társadalmak szervezetét, közösségét is belülről kell rendre megjavítani, meggyógyítani. Hiszen ez történik manapság is: az Európai únió tagországai sorra veszik át a magyar gazdaság példáját. De így volt ez a múltban is. Csak nem beszélünk róla, elhazudott példákra hivatkozunk, s nem a valóságra. Szégyelljük nagyszerű múltunkat, mert nem is ismerjük valójában történelmünket, s mindaz, amire hivatkozunk, az hamis kép. A kézfogó pedig azért születik meg nehezen e két magyar erő között, mert félünk egymástól, félünk bevallani a másik előtt hibáinkat, tudatlanságunkat, mert a másik gondolata olyan kapukat nyitna meg bennünk, melynek megválaszolása kínzó őszinteséget követelne tőlünk, s lehet, hogy belebuknánk a feleletbe.

Az őszinteség pedig fáj, mert marcangoló lelkiismerettel, magával Istennel állítja szembe a vétkes lelket. Ezért, a fájdalomból fakadó félelem okán, inkább kinevetjük, lenézzük, hamis képzeteket társítunk egymás gondolataihoz, érveihez, ahelyett, hogy elmélyülnénk, megértenénk, megvizsgálnánk a másik álláspontját. Mi inkább fél-elemből fakadó gőggel, lesöpörjük az asztalról a számunkra még érthetetlen másik felünket. Így mindaddig amíg az Egész nem jön létre álspiritualizmus és álracionalizmus hatja át a mindennapjainkat. S amíg "az Istvánok és a Koppányok" rendre kinevetik egymást - mert már rég elfelejtették a közös célt, ezért hisznek a figyelemelterelő nevető harmadiknak -, baj van. Sőt, már észre sem veszi e két fél, hogy nem a "vagy-vagy"" hanem is-is egymást feltételező erőit kellene működtetnie a nemzet egészsége érdekében. Ideje volna végre egyensúlyt teremteni a spirituális álomkergetés és a rideg, szellemtelen racionalizmus között. S míg mi ezt a halálosan ostoba játékot játsszuk, a nevető harmadik által befolyásolt, saját börtönükből szabadulni nem képes, az ellen-erők bűvkörében élő lelkek mire eljutnak oda, hogy elárulták az országot, amelyben maguk is otthon vannak, rég késő lesz. Mert szíven döfték a kozmikus törvények által működő kétpólusú, szerves világot. Mert nagyban ez a tét.

                 De szerencsére, a sors változást hozó erői e két sorsbolygót, ha nem is magától, hanem kényszerből ugyan, szép lassan kezdi kibékíteni egymással. Ennek okán pedig  nagy dolgok történnek a háttérben: sprituális gondolkodók és egyházi személyek már elkezdték egymás megértését, s az együttműködést. Úgyhogy lehet nevetni, lenézni, álszent módon megbotránkozni, vagy netalántán elgondolkodni azon - ilyen olyan színű szervezetek híveiként, kik merev neveltetésük, megkövült szokásrendjük, az igazságtól való személyes félelmük, okán nem képesek megnyílni a dübörgő jaj kiáltás előtt -, hogy hasznára válnak-e nemzetüknek?! Vagy csak kinevetni, kigúnyolni, lenézni tudják a másikat, miközben ők még saját szűk életükben sem képesek egyensúlyra épülő összhangot teremteni, azaz boldogságban és egészségben élni!

Egyben azonban biztosak lehetünk, semmi sem marad úgy, ahogy volt, az a bizonyos palack pedig már jó rég óta szelel, érzi ezt mindegyik fél, aki fél...